Hétfő, 14:23 Buda, 7-es busz tömve. Állok, kapaszkodok, nézek kifelé az ablakokon, éppen a Bartók-on csurgunk lefelé gyökketővel.
Amikor a busz már majdnem a Körtérre ér, valaki elkezdi ráncigálni a nadrágomat a bokám felett. Ez annyira sűrűn nem szokott előfordulni a 7-es buszon, de gyakorlatilag bárhol máshol is ritkán.
Meglepetten, és -szerintem jogosan- válaszra várva tekintek le a lábamhoz, ahol meglátok egy embert négykézláb matatni egy olyan buszon, ahol egy tűt nem lehetne leejteni. Klasszik SZTK szemüveg, ha jól emlékszem klasszik piros, és valami olyan lencse, hogy a szódás üveg alja zsírpapír vastagságú ehhez képest. Ennek ellenére erősen hunyorog, mint ha nem is lenne rajta. Svájci sapka, valami vászonnadrág, csíkos (tört)fehér ing, amiben a szintén klasszikus “hordó” gyomrát tárolja a szerencsétlen.
Nem tudom magam egy kicsit nem elröhögni, de mielőtt zokogásban törnék ki, egy gatyaráncigálással, és felém intézett csipás hunyorításával ismét a tudtomra hozza hogy neki valami szándéka van az én életemben.
-Segíthetek valamiben, Uram?- kérdem a el-elnyelve a sírást
-Végre valaki, aki legalább megkérdi. Én a busz végéről indultam el tapogatva, de ezek a Pestiek szarnak az emberre. Szóval a busz végén leesett a vérnyomásom, és erre lejt ez a szar, valahol itt kell lennie. Nem látta?
Ebben a pillanatban éreztem, hogy kidurran a tüdőm, és egy sok-sok napos kényszerű rekeszizom edzőtábor vette kezdetét.