(Európa kiadó, 2002)
Mikor egy barátom a kezembe adta ezt a könyvet, cirka 2003-ban, ránéztem, és azt mondtam: Köszi, de nem! Nem vagyok én akkora Nirvanás! Mire Õ jót nevetett, és közölte, hogy minden idõk egyik legjobb regényét tartom a kezemben! Na, erre kíváncsi ettem…
Az elsõ néhány sor után egyértelmûvé vált, hogy nem igazán fogom tudni letenni. Bár így utólag végiggondolva nem is akartam! Egyszerûen magával ragadott. Nincs rá jobb szó!
A fõhõs, aki egy rock zenészbõl lett ügyész, a környezet, a zene, amit a könyv játszik… Nem tévedés! Ez a könyv zenél! Talán ez maga rock and roll feeling! Ami a filmek között a Ford Fairlane kalandjai, az nekem a könyvek között a Never Mind Nirvana!
Nincs igazi sztori, nincs igazi cselekmény, ám ez jelen esetben cseppet sem zavaró. Belecsöppenünk egy férfi életébe, aki amolyan „rakenroll-életformát” él. Sodródunk vele, élvezzük a zenét, a Seattle-i esõt, mindent, amit Lindquist leír a maga egyszerûségében. Olyan dolgok események, amire nem is gondolna az ember, és olyan lényegesebb tûnõ dolgokat felejt ki az író, ami után rájövünk, ez a könyv teljesen más, mint a többi! Ez már majdnem zene! 🙂
Én évente 3-4 alkalommal emelem le a polcról, és már majdnem minden a könyvben elõforduló zene megtalálható a gyûjteményemben…
Köszönjük Mark! Még ilyet!
10/1000 (Legalább! 🙂 )