A 2010-es évek Best Of listáinak kihagyhatatlan szereplője, Bruno Mars közel egy évtized után megtörte a szólócsendet, és megjelentette negyedik lemezét The Romantic címmel. 30 perc, 9 dal, és egy romantikus konceptalbum. Lemezkritika.
Bruno Mars a debütálásakor szó szerint berobbant a könnyűzene világába, és gyakorlatilag nagyon rövid idő alatt elért mindent, amiről egy zenész csak álmodik: Elvis imitátorként kezdte, stúdiózenészként folytatta. Az első önálló albuma mindent letarolt, a második lemezén szereplő Uptown Funk hónapokig trónolt a slágerlisták élén, a legutóbbi 24K című lemezével pedig 6 kategóriában nyert Grammy-díjat. És persze, bár önálló lemezt nem csinált, de akítv maradt, az elmúlt néhány évben játszott Nirvana feldolgozást Slash-el, és írt sikeres filmbetétdalt Lady Gagával (csak, hogy a legnagyobb highlightokat említsük). Mindeközben, épp 2026 elejére elsőként érte el azt, hogy ő lett az első zenész, aki átlépte a havi 150 millió hallgatót Spotify-on.
Nyilvánvaló, hogy a megfelelési kényszer már nem tényező az ő esetében. Épp ezért Mars ezúttal nem a slágerlisták agresszív letarolására törekedett. Hogy ez mennyire igaz, az is mutatja, hogy igazából a lemez 9 dala közt egyetlen igazán táncolható sláger sincs – ez alól talán a Cha Cha Cha és a Something Serious című dalok kivételek, de ezek is inkább a lazán lötyögős fajták, és nem az Uptown Funkot, vagy akár az APT-t idéző kőkemény bass-lineokra épülő funky-disco slágerek.
Ez egy kvázi konceptalbum keretezésében egy összefüggő szerelmi történetet mesél el: a mindent elsöprő kockázatvállalástól (Risk It All) a szakítás utáni ürességig (Nothing Left). Éppen ezért mind érzelmi, mind hangszerelés tekintetében egy mélyebb, kiforottabb, befelé fordulóbb anyagot hallhatunk.
Megkockáztatom, hogy a lemez nyitódala a következő évek kötelező esküvői videó aláfestő zenéje lesz:
Miért fontos ez? A popzene sok esetben ma már szitokszónak számít muzikális körökben, épp ezért üdvözítő, hogy az új Bruno Mars lemez egy unikális csoda 2026-ban. Ő az egyik utolsó alkotó, aki kézműves módon nem algoritmusokra, hanem élő hangszerekre és valódi énektudásra épít – ezzel idézi a pop hőskorát, az Abbától Curtis Mayfieldig.
Ez a hatás nem csak a hangzásban, hanem a borítón is szembe jön, a minimál design, és a fejkendő a hippi korszakot idézi:
A lemez hangzás és hangulat tekintetében a ’70-es éveket eleveníti fel: meleg fúvósok, élő dobok, gazdag vokálharmóniák. A latin cha-cha-cha és bolero hatásokat gyúrja össze egy modern popprodukcióvá. Mars egy rendkívül letisztult, analóg hangzásra építő világot rakott össze. Persze az eddigi életművet vizsgálva mondhatjuk, hogy semmi új, és túlságosan biztonsági játék, de a produkciós igényességet nézve azért nyugodtan kijelenthetjük, hogy ilyen kvalitással retro/latin popot kevesen tudnak csinálni manapság.
Szinte biztos, hogy ez a lemez a stílus egyik vízmértéke lesz az idei évben.
10/10