1976. április 23-án megjelent egy New York-ban alakult punk banda első lemeze – és valami örökre megváltozott. A queensi négyes az alakuláskor nem akart mást, csak még gyorsabb punkot (dalaik átlagos tempója 160 BPM). Mégis, az elementáris egyszerűséggel eljátszott muzsika és a hozzá társuló imidzs egy olyan szellemet eresztett ki a palackból, ami a mai napig nem bújt vissza a helyére. A Ramones debütálása (és életműve) jóval túlmutat önmagán. A zenekar élő- és holt tagjai ma már egyszerre rocklegendák és mémek, munkásságuk az egyetemes popkultúra részét képezi. Dalaik szerepelnek blockbuster filmekben, reklámokban, rockdiszkókban, de felcsendülhetnek egy Agnostic Front koncerten is. A zenekar ikonikus logója számos más zenekar és brand kreatívját ihlette (itt a fast fashion áruházaktól az Ignite zenekaron át az esztergomi Sportalsóig sok mindenre asszociálhatunk). A banda (utó)hatása globális szinten óriási. Emiatt érdemes az idén 50 éves, mindent felforgató első lemez történetét felidézni – egyfajta tiszteletadás és hagyományörző jelleggel!
Négy csapzott hajú férfi (az eredeti felállás tagjai: Johnny, Tommy, Joey és Dee Dee Ramone) áll egy graffitivel borított fal előtt (egész pontosan az Albert’s Garden nevű magánkertek téglafalának támaszkodnak, ami New York Bowery negyedében található). Mindegyikük fekete bőrkabátot és farmert visel. A fekete-fehér kép tetején nagybetűkkel a „RAMONES” felirat olvasható. Egyszerű srácok, egyszerű lemezborító: mai szemmel nézve nincs benne semmi újszerű, váratlan, vagy eredeti. A bandát szerződtető Sire nevű lemezkiadó mindössze 125 dollárt fizetett az azt készítő Roberta Bayley-nek a fotóért – mégis, azóta az egyik leggyakrabban utánozott albumborító lett. A eredeti kép és egy azonos dizájnnal készült poszter ma a New York-i Modern Művészetek Múzeumának állandó gyűjteményében található.
A coverbe rejtett három kvintes (na jó, van egy hat akkordos dal is a lemezen) gitárdarálás felrobantotta a világot mindössze 29 perc alatt. A négy semmirekellőnek fél óra se kellett ahhoz, hogy egy kibaszott legacyt építsen… és ez az a zsenialitás, amit kevesen tudnak a világon, mégis nagyon sokakra hat igy, vagy úgy.
A felvételek 1976. januárjában kezdődtek a Radio City Music Hall Plaza Sound nyolcadik emeleti stúdiójában, és hét nap múlva be is fejeződtek. Az egész lemezkészítési procedúra mindössze 6400 dollárba került. (Összehasonlítás képpen, a Queen Night at the Opera lemeze, ami ugyanebben az időszakban készült, 40 000 dollárt emésztett fel).
A lemezen hallható gyors, agresszív és nyers hangzás egyrészt a banda sajátossága volt, másrészt az idő- és a pénzügyi keretek limitációja is „rátett egy lapáttal” arra, hogy ez a DIY-szerű zenei hozzáállás megörökítésre kerüljön.
A zenekar a recording sessionok során olyan mikrofonelhelyezési technikákat alkalmazott, mint a Beatles a 1960-as évek elején. A gitárok külön hallhatók a sztereó csatornákon – a basszusgitár a bal csatornán, a ritmusgitár a jobbon –, a dobok és az ének pedig a sztereó hatás kedvéért közepén keverednek. A mastering során modernebb technikákat is alkalmaztak, például az úgynevezett overdubbingot, amelyet arra használnak, hogy kiegészítő hangfelvételt adjanak az anyaghoz. Ennek során a vokális részeket kétszer énekelték el, és többen – köztük Leigh, a hangmérnök – is vokáloznak a felvételeken. Mégis, a hátsó borítón – amelyen az Arturo Vega által tervezett kopasz sas és a zenekar logója látható –, a kísérő szöveg nem említi a háttérénekeseket és a kiegészítő hangszereseket. Amikor megkérdezték erről Johnny Ramone-t, miért nem szerepelnek a közreműködők a lemez borítóján, annyit válaszolt:
„Nem akartuk, hogy az emberek összezavarodjanak, ki tartozik a zenekarhoz és ki nem.”
Az első single már februárban kijött Blitzkrieg Bop címmel. És ezen a ponton el is értünk a „lényeghez”. Ez volt az első single, ez az első daluk, és ez a mai napig legtöbbször játszott/feldolgozott alkotásuk: mondhatjuk, hogy ez a nóta 2 percben összefoglal és újraír mindent, amit az egyszeri ember a punkról gondol. A Ramones első lemezét ma már széles körben az egyik legbefolyásosabb albumnak tartják, ami jelentős hatást gyakorolt a rockzene egészére a heavy metaltól a grungeon át a pop-punkig. Ez a lemez indította el a punk rock mozgamat – legalábbis abban az értelemben, ahogy ma definiáljuk. (Érdekesség, hogy az eredeti dalt Tommy írta, és a címe Animal Hop volt, egy jócskán könnyedebb szövegezéssel. Dee Dee átírta a szöveget, így lett egy kicsit más jelentéstartalma. Az utókor ezt a verziót ismerte meg Blitzkrieg Bop címen).
Az album szövegei erőszakot, drogfogyasztást, párkapcsolati problémákat, prostitúciót, humort és nácizmust dolgoztak fel. A megjelenéskor ez egyszerre volt megosztó és sikertelen: a banda debütálása a maga korában a slágerlista 111. helyére volt elég, és mindössze 6000 példányban kelt el. Azóta azonban szinte a világ összes jelentős lemezét összesítő listájában szerepel a Spin magazintól a The Rolling Stone-ig. A történet epikus vége (?) pedig az, hogy a zenekar 2002-ben bekerült a Rock and Roll Hall of Fame-be.
Az évek során a véleményes dalszövegek eredetét a tagok megmagyarázták (a maguk módján), vagy fura nyilatkozataikkal mélyítették a legendáriumot. Ezek az idézetek tettek arról, hogy a zenekar folyamatosan a figyelem középpontjában maradjon – bár ha ezt nem tették volna, akkor is beírták a nevüket a nagy rock and roll könyvbe.
A Ramones hatása határtalan, és szükségszerűen túlértékelt: nélkülük valószínűleg nincs Sex Pistols, nincs Clash, és a Green Day sem… Hogy ez mennyire így van, azt Danny Fileds, a Ramones korai időszakának managere az önéletrajzában le is írta:
1976. július 4-e volt – stílszerűen az amerikai függetlenségi nyilatkozat 200. évfordulója –, és a Ramones megérkezett Londonba, a Roundhouse klubba. Akkoriban a brit zenei élet még a progresszív rock bűvöletében élt, de a föld alatt már forrt valami. Aznap este a közönség soraiban ott lógott mindenki, aki később felforgatta Angliát: a Sex Pistols, a The Clash és a The Damned tagjai. A legenda szerint a Clash és a Pistols tagjai annyira be voltak mindenezve, nem volt jegyük (vagy csak szimplán „punkok” akartak lenni?), ezért bemásztak az ablakokon keresztül a backstage-be, hogy találkozzanak az amerikai istenekkel. Joe Strummer (The Clash) és Johnny Rotten (Sex Pistols) ott álltak a Ramones előtt, és teljesen oda voltak meg vissza. Amikor a Ramones a színpadon belecsapott, a britek sokkot kaptak. Nem láttak még ilyet, nem volt pofázás a számok között, csak beszámolás, és már jött is a következő dal. Gyorsabbak voltak, mint az express vonat. A szett hossza alig 20-30 perc volt, ez alatt ledarálták az egész műsort. A hatás pedig: másnap mindenki gitárt vett. Ez a koncert volt az európai punk katalizátor. Joe Strummer később azt mondta, hogy aznap este értette meg, a rockzene nem a technikáról szól, hanem az attitűdről. A The Clash konkrétan a Ramones hatására kezdett el vadabbul és gyorsabban játszani.
A túlpolírozott rockzene korszakában a Ramones tette újra menővé a minimalizmust és a nyers őszinteséget, és megmutatták, hogy 7 nap alatt 3 akkorddal is lehet lemezt csinálni.
Minden egyes alkalommal, amikor egy kölyök a garázsban lefog egy torzított kvintet, valahol mindig a Ramones szelleme vigyorog a háttérben…
Elevenen él bennem a kép, amikor a 2017-es Pókember filmben felhangzott a Hey ho, let’s go! – és utána hetekig, hónapokig hallgattam az akkor kisiskolás fiamtól a kocsiban, hogy apa, rakd be még egyszer a Hey hósat! Most ez a srác már felnőtt, és nyűvi a gitáron az egyszerű, de nagyszerű dalokat. Kell-e ennél több bizonyíték egy fél évszázadnyi punk influenszerségre?