2018-ban jártam utoljára a Dunaújvárosban a Rockmaraton fesztiválon. Hihetetlen mennyire távolinak tűnik, mégis élénken bennem élnek az emlékek. Kíváncsian vártam mi változott ezalatt a Szalki-szigeten. A belépéskor az első szembetűnő helység az egész jó kínálattal rendelkező kis sátor bolt, illetve a hatalmas kínálattal rendelkező, szinte már átláthatatlan merch pult. Sokkal több lehetőség van étkezésre, street foodtól kezdve a mexikói ételeken keresztül egészen a grill sültekig minden megtalálható. Na meg a kürtös kalács, emlékszem akkoriban mit meg nem adtunk volna a haverokkal egy kis édességért a sok sós kaja mellett.
A Borsodi nagyszínpad és a Schweppes színpad meglehetősen közel kapott helyet egymáshoz, így kevesebb ingázással lehet látni több koncertet is, miközben akár az első sort foglalod bármelyik színpadnál.
Ennek köszönhetően tudtam 7 koncertet megnézni, erről jönnek a kis szösszeneteim.
A dán Siamese elég szép felfelé ívelő a életutat mutatott az elmúlt, kicsit több mint 1 évben.
Tavaly júniusban Corey Taylor előzenekaraként lépett fel, ez év elején headlinerként találkozhattunk velük, most pedig nyitózenekarként a Rockmaraton nagyszínpadán melegítették be a közönséget. Van még feljebb, de nemhiszem, hogy képesek lennének meglépni egy önálló Aréna turnét. Hiába nagyon népszerűek, ennél többet nem érzek az egyébként 2011 óta aktív csapatban. Nehezen fogom fel miért nem hallottam tőlük ezidáig egy számot sem, teljesen vakon voltam a stílusukkal kapcsolatban. Szimpla metalcorenak képzeltem, de sértés lenne így leegyszerűsíteni a zenéjüket. Elektronikus alapok, hegedűvel, többségben tiszta énekkel, de nem félnek a húrszaggató breakdownok használatától sem. Jól állt nekik a hatalmas színpad, igazi fesztiválzene, ami könnyen behúz olyan közönséget is, aki nem vonzódik teljes mértékben, ehhez a stílushoz. Sikerült meggyőzniük annyira, hogy a következő hetekben pótolni fogom a teljes diszkográfiát.
A Schweppes színpad fellépőit tökéletesen látni és hallani lehetett a nagyszínpad első soraiból, így az ott nyitó Mudfield zenekart viszonylag távolabbról élveztem. A hangsúly az élvezeten van. Úgy is átjött az az őrült hangulat, amit Kovácsovics Máté vezérletével letoltak a srácok. Külön kiemelném a dal premiert, A Király Meztelen című dalukat, ami kapott egy fülbemászóan, piszkosul ragadós refrént, brutális témákat és összességében egy energiabomba az egész szám. Nagyon várom a hivatalos megjelenést, újra hallani szeretném, nagy gratuláció a srácoknak, nekem lehet meg is van az év magyar dala.
A francia nemzetiségű, angolul éneklő, japán mániás Rise Of The Northstar azonnal bevonzotta a szemeket és füleket. Kétszer már meghiúsult ez a performansz, egyszer egy buszbaleset, utána a Covid, így nem nyugodtam meg addig míg saját szememmel nem láttam őket a színpadon. Megérte a 7 év várakozás? Ohh de még mennyire. Annyira kellett ez az eszetlen tombolás, az arcletépő breakdownok, hogy az is késő lenne, ha ma ismét fellépnének. Kevés olyan banda van, akit azonnal újra át szeretnék élni, akár ugyanazzal a setlisttel és ugyanolyan fülig érő mosollyal nézném, mint az első alkalommal. A nagyszínpad is kicsinek tűnt nekik olyan szinten belakták azt. Az egyetlen lélegzetvételnyi idő a random japán pop vagy fene tudja milyen dalrészletek bejátszása közben volt. Közönséggel történő interakciók kevésbe voltak jellemzőek, ami nem is baj, hisz minden feleslegesnek tűnő szó, egy szükséges zúzdától vette volna el az időt.
Visszahelyezve testtartásom a másik színpad felé, szinte azonnal a húrokba csaptak Köteles Leanderék a Leander Kills élén. Viszonylag kevés olyan magyar zenekar van, akiket az elejétől fogva a mai napig folyamatosan követek, ők pont egy ilyen kivétel számomra. Erős kezdés után elég líraira sikeredett a koncert nagyja. Félreértés ne essék, nagyon szeretem ezeket a balladákat is és a Northstar után még jól eshetett sokaknak egy kis levezetés. Számomra kissé fáradtnak érződött a produkció. A Csak Te, Viharom, Tavaszom, Szerelmetlen Dal, Valami Folyjon négyes zárásként viszont igazi ébresztő arcon csapás volt.
A 2006 óta aktív brit Bury Tomorrow kétszer is fellép nálunk viszonylag rövid időn belül. Az első felvonását tudhatták le úgymond azok, akik a mai estén és majd a november Electric Callboyon is részt vesznek. Mindig olyan se veled, se nélküled kapcsolatban voltam. Akadnak kifejezetten jó számaik, amiket bármikor szívesen előveszek, de Daniel Winter-Bates énekes hangjával nehéz kibékülni. A mélyekkel semmi probléma, markáns és egyedi, de azok a magasak…Próbál változatosan énekelni, ami dicséretes viszont a screamek rendesen bántják a fület. Felvételen és élőben is hasonlóan bántóan hat. A háttérvokalista képes egy kis megnyugvást és melódiát vinni a dalokba, azok a tiszta refrének képesek egyes dalokat igazi metalcore himnuszokká varázsolni. Tom Prendergast billentyűs-vokalista mindent belead a háttérben és nagyon jól adja elő a régi Jason Cameronra írt részeket is. Ettől egyáltalán nem volt rossz a koncert, sőt kifejezetten nagy hangulatot csinált Daniel, aki a Covid alatt háromszorosra gyúrta magát unalmában. Eleinte a túlbuzgó, arcoskodó stílusa negatívan hatott, de amint megkapta imádott circle pitjeit már ő is sokkal mosolygósabb volt. Nem fognak annyira hiányozni novemberig, hogy újra látni akarjam őket, meglátjuk milyen formát hoznak az EC előtt.
Végre besötétedett, így a Road zenekar színpadi látványvilága ki tudott bontakozni a dunaújvárosi éjszakában. A nap első produkciója volt, ahol megjelent a pirotechnika és a fények is igazán fokozhatták a vizuális élményt. Sok szép emlék köt a régebbi dalokhoz, gimis éveim egyik meghatározó bandája volt a magyar metal színterén. Boldoggá tett a sok ismert szám, amiket, ha nem is közvetlen közelről, de végigénekeltem a másik színpad első sorában a körülöttem lévőkkel egyaránt. Visszahárom, Fojts meg a sötétben, Nem kell más, Kettő bennem az én… Elég ezt a négyet kiemelnem, hidegrázós volt.
Van a Roadnak egy erős ütőkártyája, az nem más, mint Molnár Máté. Hihetetlen mennyire közvetlen a közönséggel, minden mondatán érződik a természetesség, lehet tudni, hogy ezek nem erőltetett kötelező szövegek. Majdnem minden dal kap egy kis felkonferálást, ami ad egy kis pluszt a mondanivalóhoz. Hasonló frontembert nem nagyon tudnék mondani, aki manapság nem csak sablon szövegeket mond minden fellépésnél és ne csak a műsoridő kitöltésére használja azt.
Elérkeztünk az este részemről legjobban várt bandájához. Bár ez nem teljesen a zenekar iránt érzett jó fajta izgalomnak köszönhető, mindössze egyetlen albumnak, az egy generáció ízlésvilágát nagyban befolyásoló és a máig egyik legjobb metalcore albumnak, a The Poisonnak. A Bullet For My Valentine 2005-ben megjelent albuma indokalatlanul szenzációs a mai napig, véleményem szerint egyetlen albummal sem tudták felülmúlni azóta se. Persze lehet itt is a nosztalgia emeli ennyire az egekbe a lemezt, elképzelhető emiatt az elfogultság, de több millió metal szív dobban meg érzelemteljesen a mai napig a Tears Don’t Fall hallatán és hasonlóan éreznek a gamerek is, ha felcsendül a Hand Of Blood, amit nagyon sokan a Need For Speed: Most Wanted miatt ismertek és szerettek meg akaratlanul. Repül az idő, 20 év telt el a megjelenés óta, eljött hát a tökéletes alkalom egy teljes végigjátszáshoz. Ohh és meg is kaptuk! Elejétől a végéig mind a 12 dal, amiről rossz számot mondani nem lehetetlen, de nagyon nehéz.
Matthew Tuck felett látszólag eljárt az idő, már nem az a hosszú hajú fiatal srác, mint az album megjelenésekor, viszont a hangja újra megfiatalodott erre jó 70 percre. Ugyanúgy, ahogy minden jelenlévő fiatalodhatott lelkileg 20 évet. Mozgásban kissé kötöttek a tagok, így showra nem lehet náluk számítani, de ez esetben szükségtelen, nem ezen volt a hangsúly. A háttérben minden egyes dalhoz külön animációkat kaptunk, mondhatni ezek számítottak show elemnek. A Poison setlisten kívül a Knives és a szintén szenzációs Waking The Demon ment le zárásképp.
Kegyetlenül fárasztó nap volt, kissé elszoktam a fesztiválozástól, de minden percért megérte. Egyszerre irigylem és sajnálom azokat, akik az egész hetet lenyomták.
Jövőre folyt.köv.!