Az alternatív és indie típusú zenék olyanok, mint a mindig visszapattanó barátnő: már a ’60-as években megjelentek, és szinte minden évtizedben volt egy tiszavirágéletű csúcsidőszakuk. A 2000-es évek elején és közepén is volt egy erős revival mozgalom, ami pár évre újra a rockzene nagyjai közé helyezte a mainstreamtől kicsit is eltérőbb gitárzenéket. Számos külföldi rock album, debütálás, visszatérés jelent meg akkor, ezek stílusukban sokszor eltérőek, de egy közös dolog van bennük: mindegyik fel- vagy visszarepítette az előadóját a csúcsra. 2006-ban, vagyis két évtizeddel ezelőtti (szubjektív) Best Of.
My Chemical Romance: The Black Parade
A MCR harmadik lemeze hozta meg a zenekar számára az igazi áttörést. A dallamos rock, a bulis punk és az akkoriban divatos emo hatásai egyaránt keveredtek a zenéjükben és az imidzsükben, ami a korábbi útkeresős időszakuk megkoronázásának is tekinthető. A sokféle hatást olyannyira egybe gyúrták a srácok ezen a lemezen, hogy azóta is sokan concept albumként hivatkoznak az anyagra. Ez talán a siker egyik kulcsa is volt egyben, viszont a másik fontos adalék, hogy amerikai létükre mégis Angliában értek el először toplistás helyezést. Az angol-európai közönség vélhetően jobban értékelte ez a fajta depresszív rockzenét, mint az USA glam rockon és hardcore-on edzett közönsége.
Red Hot Chili Peppers: Stadium Arcadium
A kaliforniai funk rock királyai a Californication lemezzel érkeztek meg igazán az A-ligás sztárok körébe. Ennek az új, szándékosan rádióbarátabb dalírási metódusnak lett pár évvel később egyfajta kikristályosodása a Stadium Arcadium címet viselő dupla album, amely számos új generációs rajongót hozott a csapatnak, sokakat viszont elvesztett ezzel a zenekar (például jelen sorok íróját, és John Fruiscante gitárost is – igaz őt nem először, és nem is utoljára). A zenekar egész életművét vizsgálva ez a monumentális dalcsokor egyszerre volt szintlépés és a megosztóvá válás manifesztuma. Egy dolog azonban biztos: a 2000-es évek rockzenéjét vizsgálva nem lehet elmenni mellette szó nélkül.
Muse: Black Holes and Revelations
A Muse egyszerre tekinthető alternatívnak és progresszívnak, sokak számára furcsa is az, hogy ők ilyen szinten be tudtak futni. A zenéjük kétségtelenül unikális és egyedi, ugyanakkor sokszor súrolták az emészthetőség határát. A filozofáláson túl azonban ott vannak a tények: nemzetközi sikerek, aréna turnék, slágerlistás dalok jellemzik ezt a karrierívet. A Black Holes a banda életében már a negyedik sorlemez volt, de egyértelmű, hogy ez és ennek 2003-as elődje, az Absolution volt, amely arra a polcra tette a csapatot, ahová tartoznak. A Muse ezen albuma is olyan, mint ezen a listán sok más anyag: nem az első, de az előadó szempontjából mindenképpen a legmeghatározóbb, amelynek dalaival a közönség azonosítja őket. Lehet szeretni vagy nem szeretni, de képtelenség kikerülni, és a szcénára gyakorolt hatását eltagadni.
The Killers: Sam’s Town
A banda második lemeze, amelynek sikere az önazonosságában rejlett. Brandon Flowres, a banda frontembere a lemez írásakor nagyban épített a saját élettapasztalataira és élményeire, de a zenekar többi tagja is hasonló motivációkkal fogott bele a dalírásba. Elég csak a címre gondolni: a Sam’s Town Hotel and Gambling Hall a zenekar szülővárosában, Las Vegasban található szálloda és kaszinó. A Sam’s Town egy hatalmas felirat is volt, amelyet a zenekar tagja, Mark Stoermer fiatal korában a szobája ablakából láthatott, s ez lett felhasználva címként. A dalok beazonosíthatóan építkeztek a korábbi nagy elődök (U2, Bruce Springsteen, Tom Petty) munkáiból. A lemez közönség és kritikai szempontból is sikeres lett, és a The Killers pedig egy olyan zenekarrá vált, akinek akkor is ismered egy két dalát, ha nem tudod megnevezni magát az előadót.
Arctic Monkeys: Whatever People Say I Am, That’s What I’m Not
Az Arctic Monkeys debüt albuma az a lemez, ami az indie rockot a 2000-es évek közepén a mainsterambe emelte. Ez a jelen listában szereplő lemezek nagy részéről elmondható, de mégis, az indie szcéna szereplői számára ennek a lemeznek a dalai és a hangzása a mai napig inspiráciiós forrásként hat. Nemrég például a Blahalousiana tagjai mondták azt egy interjúban, hogy a lemezfelvételek és a sounddesign kialakítása kapcsán az Arctic Monkeys által meghatározott utat próbálták követni. Aki az elmúlt egy-két évtizedben alternatívabb gitárzenét csinált, vagy hallgatott, az biztos, hogy akarva-akaratlanul ennek az anyagnak valamilyen szinten a hatása alá keveredett.
Rise Against: The Sufferer & the Witness
Pearl Jam: Pearl Jam
A cím nélküli, a rajongói szakzsargonban „avokádó albumnak” hívott lemez. A seattlei csapat – és az egész grunge mozgalom – egyfajta alternatív gitárzenei forradalom volt a ’90-es évek elején. Így Eddie Vedderék számára az ilyen típusú listákon való szereplés nem volt új élmény, sem akkor, sem most. A 2006-os (egyébként nyolcadik) sorlemezük azonban fontos: ekkor ők már egy idősebb generációt képviselve egy „vissza a gyökerekhez” típusú anyagot tettek le az asztalra, amely a korszak alt/indie rock mozgalmában egyszerre volt tyúk, és tojás. Az, hogy a PJ korai munkássága egyértelmű hatás az alternatív rockban, nem kérdés. Az viszont, hogy ők az akkori divathullámban kicsit újra megtalálták-e magukat, avagy inkább inspiráció forrást jelentettek az új belépőknek – nos, ez egy nehezen megítélhető kérdés. Az viszont tény, hogy a lemez kijött, és mindneképp egy fontos lépcsőfokot jelent az életműben.
Tool: 10,000 Days
A Tool lemezei és a banda egész munkássága a progresszív metálzenék hivatkozási alapja. Ahogy az egy évtizeddel korábbi, 1996-os és 2001-es lemezeik, úgy ez is egy kiművelt munka, amely nem slágerparádé, nem autózós zene, hanem a mélység, a figyelem és a fegyelem megdönthetetlen háromszöge. A Tool nem egy „kapkodós” zenekar, ritkán jelentkeznek lemezekkel, de gyakorlatilag minden megjelenésük egy ünnep és egy pofánvágás furcsa elegye. Ez így volt a ’90-es években, 2006-ban, és napjainkban is.
Bring Me the Horizon: Count Your Blessings
A BMTH első lemezére a szakírók a deathcore jelzőt aggatták. Ezzel persze lehet egyet érteni vagy vitakozni, az viszont biztos, hogy a zenekar első lemezétől datálhatóan utat mutatott a 2010-es évek, és napjaink rockzenéjének. A Bring Me The Horizon első lemeze épp ezért meghatározó, munkásságuk jóval túlmutat önmagukon. A mai modern rockzenét nem tudnánk elképzelni nélkülük: a kevert hangzások, a produceri munka, és a színpadi showk tekintetében is új utakat nyitottak az egész színtér számára.
Stone Sour: Come What(ever) May
Corey Taylor, a Slipknot vokalistája vállaltan azért támasztotta fel korábbi tetszhalott projektjét, hogy a rádiórock vonalat erősítse. Az album egyfajta előfutára a 2002-ben, a Pókember soundtrackjén szereplő Bother volt, amely a Slipknot harapós metáljától kicsit eltávolodva akusztikusabb, szellősebb, vagy ha úgy tetszik, populárisabb muzsikát produkált. A side-projekt közel annyira sikeressé vált, mint az anyabanda – ez pedig értelemszerűen feszültségeket szült. Így a Stone Sour végül nem lett egy folyamatosan működő önálló entitás, de a poszt-grunge hatású rádiós és streaming eljátszási listákon kihagyhatatlan szereplő lett.