Vannak azok az albumok, amiknél nem számítasz arra, hogy gyomorszájon leszel vágva és élvezni is fogod. Egyszerűen csak sunyi módon rád rúgja az ajtót 11 év után. Na, a Pro-Pain visszatérő albuma pont ilyen!
Nem tudom miért kellett erre ennyi időt várni (ismerve persze a brüsszeli történéseket és utóhatásukat is), de hogy Gary Meskil és csapata még mindig nagyon frusztrált a világ állapotát látva, az biztos, máshogy nem is lehetne ennyire energikus, brutális, dühös albumot írni. Valamiért úgy érzem itt nem csak a „szokásos” Pro-Paines odamondogatásról van szó, inkább mintha fogták volna az összes igazságtalanságot, dühöt, tehetetlenséget, rendszer elleni lázadás érzését az elmúlt egy évtizedből és belevarázsolták volna egy boxerbe, hogy azzal csapjanak oda a hallgatónak. Aztán amikor már a földön fetreng, még bele is rúgnak.
Hihetetlen energiákat mozgósítottak, kíváncsi lennék itt is Meskil egyedül végezte a teljes dalírási folyamatokat, mint anno a kezdeti időkben és a The final revolution esetében, vagy csapatmunka volt. Ezt a nyers hozzáállást már csak megtámogatni tudja a hangzás, de azt becsülettel teszi. Erőteljesen, de organikusan dörren meg, gyönyörűen hallani minden társadalomkritikus sort, minden megtorlást követelő ordítást.
A tőlük megszokott tipikus hardcore ritmizálás mellé kapunk némi thrash őrlést és igazi punk/rock n’ roll feelinget is, koncerten egymásba karolós, együtt ordítós énektémát is (lásd Sky’s the Limit, kiemelendő gitárszólóval). Az elsőként jövő Oceans of Blood egyből berántja az embert a képzeletbeli mosh pit közepébe, lüktető refrénje az album egyik legjobbja szerintem. Utána tényleg nincs megállás, a maradék 9 dal egy elszabadult tehervonat lendületével és energiájával tarolja le a hallgatót. Szerencsére vannak annyira karakteresek a számok, hogy könnyedén meg lehet őket különböztetni, de mindenképp kiemelném a már említett Oceans of Blood mellett a nevéhez hűen masírozó March of the Giants-et, a táncolós/punkos Uncle Sam Wants You-t, a zakatoló Scorched Earth-öt és az albumzáró, fogós Sky’s the Limitet, azzal a nagyon „dongattós” kórussal. 
Ezek a veteránok tudják jól, hogy nem kell túlnyújtani egy ilyen albumot, csak megpakolni 10 groove-os, karakterrel rendelkező szerzeménnyel. Ezt csont nélkül teljesítették, ritkán hallani ennyire erőteljes dalokat 10 év szünet és több mint 30 évnyi karrierépítés után.
Ha már a kávé és a Hell keverékre immunis a szervezeted, tegyél ezzel egy próbát! 
9/10