Olaszország leginkább a művészettörténet, a gasztronómia vagy a divat révén vált a kultúra meghatározó központjává, ám a rock és metal zenében is évtizedek óta jelentős szereplő. Az alábbi válogatás tíz meg egy olyan olasz zenekart mutat be, amelyek sokszínűségükkel, a maguk stílusának élvonalába emelő kreativitásukkal komoly figyelmet érdemelnek a nemzetközi porondon. Ez a lista szokás szerint bővelkedik a szubjektumban, ám egyúttal törekszik a széles látókörűségre is. A rangsorolás ismét mellőzésre került, megmaradt az ABC-rend szerinti számba vétel. Görögországgal megkezdett, nemzetek szerinti rock/metal zenei körképünk tehát Olaszországgal folytatódik.
Aborym
Az 1992-ben, Tarantóban alapított Aborym a black metal indusztriális határokat feszegető ágát képviseli. Korai anyagaikon a norvég fekete fém nyers extremitása dominált, de az ezredfordulót követően egyre erőteljesebb kísérletezésbe kezdtek elektronikus, industrial és ambient elemekkel. A zenekar egyik legnagyobb figyelmet kiváltó időszaka Csihar Attila (Mayhem) vendégszerepléséhez köthető. A With No Human Intervention (2003), majd a Generator (2006) – immáron Prime Evil frrontemberrel – már nemcsak a metal színtér, hanem az alternatívabb zenei terek felől is visszhangot kapott. Az Aborym mára egyfajta extrém avantgárd entitásnak tekinthető, amelyet nehéz műfaji keretek közé szorítani. Jó ideje már nem gyakorolnak akkora hatást a színtérre, mint annak idején, de a rideg hangzásokat új szintre emelt örökségük továbbra sem múlandó.
Destrage
A milánói Destrage 2002-ben alakult, és elsősorban a modern metal progresszív, technikás, mathcore-ral átszőtt oldalát képviseli. Zenéjükben mesterien ötvözik az agressziót, a melodikus megközelítést és a játékosságot, váratlan zenei váltások formájában, gyakran humoros vagy ironikus szövegvilággal kísérve. Az Are You Kidding Me? No. (2014) című albumuk a nemzetközi színtéren is áttörést hozott, komplexitása és friss hangvétele révén. Kreativitásuk azóta is töretlen, s olyan honfitársakhoz mérhető, mint a sötétebb és kacskaringósabb vizeken járatos, korábban feloszlott Ephel Duath, a The Mars Volta és a Protest The Hero csavarosságát tovább örökítő, fiatal brigád Benthos vagy a modern prog rock/metalhoz még közelebb álló Kingcrow.
Elvenking
Az Elvenking 1997-ben alakult, és a folk metal melodikus, power metalra épülő megközelítésének egyik korai képviselője. Zenéjükre jellemző a vonósok használata, a fantasy-szövegvilág, és a változatos, hol slágeres, hol epikus dalszerkezetek. Bár a zenekar többször átalakult, az Elvenking mindig visszatalált sajátos egyensúlyához a metalos erő és a folkos atmoszféra között. A Heathenreel (2001) az európai folk/power metal egyik korai alapköveként van számon tartva – olyanoknak kijelölve az ösvényt, mint a manapság döbbenetes felfutásban lévő Wind Rose –, de későbbi műveik, mint a hagyományokkal valamelyest szakító The Scythe (2007) vagy egyik legkerekebb LP-jük, a Secrets of the Magick Grimoire (2017) szintén fajsúlyos alkotások.
Edge Of Forever
Az Edge of Forever 2003-ban indult, és a melodikus hard rock olasz színterének egyik legkarakteresebb formációja, akik egy időben olyanoknak mutatták az utat, mint a Lionville vagy a Perfect View. A zenekar motorja Alessandro Del Vecchio billentyűs/énekes/producer, aki számos nemzetközi projektben is közreműködött (Jorn, Vanden Plas, Archon Angel stb.). A zenekar stílusa ötvözi a nyolcvanas évek arénarock-hatásait a kortárs, energikus hangszereléssel – ezáltal a klasszikus és modern dallamos rock közötti hídnak is tekinthetők, amely egyúttal időtálló muzikalitásuk záloga is. Korai lemezeik klasszikus AOR-hangzásra épülnek, míg a 2019-es visszatéréstől kezdve zeneileg érettebb, konceptuálisabb irányba mozdultak. A Seminole (2022) című albumuk tematikus súlya és zenei mélysége kiemelkedő: spirituális, kulturális kérdéseket feszeget, miközben megőrzi a műfaj esszenciáját.
Fleshgod Apocalypse
2007-ben, Perugiában jött létre a Fleshgod Apocalypse, amely a szimfonikus death metal és egyben az ‘itáliai hangzás’ egyik legjelesebb képviselője – utóbbi titulusban osztozva az Hour Of Penance-szel és a Hideous Divinity-vel. Zenéjük brutális gyorsasága és technikai precizitása egyaránt tekintélyt parancsoló, s mindehhez klasszikus zenei elemek, operaszerű vokálok és barokkos hangvétel társul. A Labyrinth (2013) és a King (2016) albumokkal a zenekar egyrészt a mitológiai tematikában mélyült el, másrészt zeneileg is egyre monumentálisabbá vált, amelyet következő két LP-jükön tovább érleltek. Előadásaik színházi elemekkel dúsítottak, így koncertjeik is különleges élményt kínálnak, ahogy azt az utóbbi években mi is többször megtapasztalhattuk.
Goblin
A Goblin 1972-ben alakult Rómában, és a progresszív rock történetének egyik legkülönlegesebb szereplője, Olaszország egyik legrégebbi, nemzetközi hírű rockzenekara. Elsősorban filmzenéiről vált ismertté, különösen Dario Argento kultikus horrorfilmjeihez – mint például a Suspiria vagy a Profondo Rosso – írt, idegborzolóan atmoszférikus muzsikájukkal. A banda több korszakban is újraaktiválódott, rendre pszichedelikus, jazzes és elektronikus elemeket ötvözve zenéjükben. A Goblin hatása a mai napig érezhető a darkwave-től a doom metalig számos műfajban, mindemellett pedig a svéd Opeth főnöke, a híresen nagy ős-prog fanatikus Mikael Akerfeldt egyik nagy kedvencei ők.
Lacuna Coil
A csapat 1994-ben startolt Milánóban, és az utóbbi két évtizedben az egyik legismertebb olasz metalzenekarnak számít. A Lacuna Coil stílusa a gothic metalból indult, de pályája során fokozatosan beépítette a repertoárba a modern metal, alternatív rock és elektronikus elemeket is, s emellett stílusuk olyanokéval is rokonítható, mint a földi, direktebb melodikus death metal vonalas Disarmonia Mundi. Cristina Scabbia énekesnő és Andrea Ferro énekes kettősének ‘szépség és szörnyeteg’ váltott vokáljai mára a zenekar védjegyévé és számos, utánuk érkező banda számára követendő példává váltak. A Comalies (2002) és a Karmacode (2006) albumaikkal globális ismertségre tettek szert, és a mainstream metal színtér egyik meghatározó szereplőivé váltak, s pozíciójukat a mai napig magabiztosan őrzik, miközben a rendszeres lemezkészítéssel sem hagytak fel.
Messa
A 2014-ben verbuválódott padovai Messa az utóbbi évek egyik legkülönlegesebb hangvételű doom metal zenekara. Stílusuk túlmutat a hagyományos Sabbath-i örökségen: jazz, ambient és mediterrán folk elemek beemelésével atmoszférikus, mégis súlyos, nem egyszer epikus muzikális világot építettek. A Close (2022) című albumuk fokozott nemzetközi visszhangot kapott, köszönhetően egyrészt Sara Bianchin karakteres, egyben finoman árnyalt énekének, másrészt az átgondolt, rituális hatású kompozícióknak, mely erényekben talán csak a Ponte del Diavolo számít vetélytársnak hazájukban. Mi több, ezt a szintet az idei The Spin LP-n sikerült felülmúlniuk.
Rhapsody
A triesti Rhapsody (később Rhapsody of Fire) minden bizonnyal a leghíresebb olasz metal banda. 1993-ban indultak, és új korszakot nyitottak a szimfonikus power metalban. Zenéjük ötvözi a barokkos/klasszikus zenei hatásokat, a fantasy-témákat és a nagyzenekari hangszerelést a szélvészgyors power metállal. Az Emerald Sword Saga koncepció album-sorozatuk a műfaj egyik legismertebb narratív világává vált. 2006-ban jogi okokból nevüket Rhapsody of Fire-re módosították, később pedig két zenekarrá szakadtak szét: Turilli/Lione’s Rhapsody és Rhapsody of Fire. Az utóbbi időszakban zenéjüket több lépcsőben modernizálták, és bár továbbra is vannak jó pillanataik, hatásuk ma már nem olyan mértékű, mint a hőskorban.
Secret Sphere
A hangzatos nevű formáció 1997-ben alakult Alessandriában, soraiban korábbi Death SS-tagokkal, és rövidesen a melodikus power metal egyik jelentős olasz képviselőjévé vált. A zenekar karrierje során egyre inkább a konceptuális gondolkodás felé fordult, mind zeneileg, mind szövegvilágban. A Time Never Come (2001) és a Portrait of a Dying Heart (2012) albumok révén váltak ismertté a nemzetközi színtéren, de a továbbiakban szintén születtek emlékezetes alkotásaik, mint a The Nature Of Time (2017) vagy a legutóbbi Blackened Heartbeat (2023). Habár zenéjük alapjaiban közel áll a Rhapsody-éhoz, olyan honfitárs zenekarok hatásaiban is osztoznak, mint a Labÿrinth, a DGM és az Eldritch.
+1: Sadist
Ugyan rendkívül kecsegtető volt a 2021-es Eurovíziós Dalfesztivál győzteseit, azaz a glam rocker Måneskint beemelni ebbe a listába, ám végül a genovai Sadist-re esett a választás, akik 1991-ben szabadultak a világra, és az egyik első olasz zenekar voltak, amely a progresszív és technikás death metal eszköztárakat vegyítette. A fentebb említett Goblin, mint őshatás mellett az olasz black/death/thrash színtér nagyjai, mint a Bulldozer és a Necrodeath, szintén egyértelműen inspirálták őket, minek eredményeképp olyan izgalmas és értékes munkásságot tudhatnak magukénak, amely nem maradhatott ki ebből a felsorolásból, s leginkább talán csak a Necrophagist, az Atheist és a Spawn Of Possession említhető velük egy lapon. Korai albumaikon, mint az Above the Light (1993), már érzékelhető volt az atmoszférateremtő szintetizátorok és a jazzes virtuóz megközelítés iránti affinitásuk. Az évek során többször szünetelt a zenekar, de minden visszatérésük megőrizte azt a törekvést, hogy a death metal határait kreatív módon feszegessék. Zenéjük intellektuális mélysége miatt különösen kedvelt a műfaj avantgárdabb ágához vonzódó hallgatók körében. Ezt a rokonszenvet friss albumuk, a Something To Pierce révén garantáltan megőrzik majd.
Te melyik olasz zenekart tartod a legnagyobb kedvencednek vagy a legfontosabbnak? Mely bandák érdemelnének még nagyobb figyelmet ebből az országból szerinted?