„Akármennyire furcsa én tökre bírom ezt Yungblud gyereket. Nem az én zenémet játssza az tuti… De igazi klasszikus rocksztár. Úgy néz ki, úgy viselkedik, az egész hajcihő körülötte igazán faintosan rocksztáros. Köll az ilyen csóka a GenZ-nek” – Róbert kolléga szavai tökéletesen leírják egy idősödő rocker YUNGBLUD-hoz való hozzáállását. És valóban, a korábbi rap, trap, majd kicsit emo-punk hatású anyagok után érezhető, hogy hősünk elmerült az igazi idolok retrókorszakbeli zenéjében, és lehozott egy olyan lemezt, amely tökéletesen illett volna a évek rock hősidőszakába is. Az Idols Yungblud negyedik stúdióalbuma, 2025. június 20-án jelent meg, és a felvezetéséhez nagyban hozzájárult a Ozzy megemlékezésen való szereplés, illetve a napokban megjelent Aerosmith-szel közös kislemeze is. Lássuk, mit tartogat a hallgatók számára ez az anyag. Lemezkritikánk.
Yungblud maga úgy nyilatkozott, hogy az Idols „egy szerelmes levél az önmagunk visszaszerzéséhez… a rock-zenéhez… az élethez — a lemez témái között az identitás, önérték, önkeresés, a múlt-jelen-jövő viszonya szerepel.
Ezt már a hangzásban is alátámasztja a lemez: egyszerre merít a britpop, klasszikus rock, alternatív rock, de korábbi Yungblud-zenei világából is, miközben próbál ambiciózus lenni. Sőt, a grandiózus szó használata sem túlzás, ugyanis a hangszerelés sokszínűsége, néhol már-már filmzenei epikussága kiemelkedő: gitárok, vonósok, egymásra építkező vokál-rétegek, dinamikus struktúrák ez sokak számára élménnyé teszi az albumot: aki idősebb, annak azért, mert visszahozza a rockzene gigatomán korszakát, a fiataloknak pedig azért, mert számukra ez teljesen új élmény.
A nyitódal, a Hello Heaven Helló című tétel a maga 9 perces hosszával felborít mindent, ami a mai zeneipart jellemzi: egy dalon belül százféle téma és hangulat, nincs egyszerű ütem és két perces rádióbarát hosszúság: YUNGBLUD inkább idézi meg a korai ’70-es, ’80-as és ’90-es éveket, ahol egy lemezen, sőt az MTV képernyőjén simán elfértek olyan tételek, mint a November Rain, vagy a Pearl Jam Release, de beugorhat akár a Queen, vagy a Led Zeppelin is. Az egész lemezen érezhető, hogy ez Yungblud eddigi legnagyobb munkája, amikor vállaltan a nagy elődök munkáiból inspirálódott. A zene mozgalmakra, zenei korszakok emlékeire épül: egyfajta stadion-rock drámai feszültséggel, atmoszférával. Ami furcsa, hogy YUNGBLUD egyik idoljával, az Aerosmith-szel is kiadott egy kislemezt a napokban: az viszont meglehetősen lapos lett – pedig pont azt várta volna az ember, hogy ebből a öreg-fiatal kollabból valami nagyívű születik majd. Ami viszont a közös lemeznek nem sikerült, az az önállóan kiadott Idols remekül hozza: ha az Aerosmith egy, a saját fénykorát idéző lemezt akarna kiadni, az pont ilyen lenne, mint ez.
Ebből az látszik, hogy az Idols egyfajta mérföldkő is Yungblud karrierjében: vannak, akik számára a megújulás, az érzelmi súly, a zenei kísérletezés hatásos és izgalmas — másoknak viszont a stílusváltás és a komplexebb struktúrák eltávolodást jelentenek az előadó régi énjétől.
Aki hagyja magát bevonódni, odafigyel, és nyitott a rock drámaiságára, az érzelmi hullámzásra, annak ez a lemez nagyon erős élménnyé válhat. Kiemelendő, hogy a mai single-orientált zeneiparban ez az a lemez, ami kvázi konceptlemezként kezelve A-Z-ig hallgatva is működik, de valószínűleg az legfontosabb hozadéka az, hogy összeköti a rock különböző generációit. Ahogyan Steven Tyler és YUNGBLUD énekelt együtt, vagy ahogyan a Changes-t énekelte Ozzy emlékére nála öregebb zenészekkel, pont úgy válhat majd az Idols egy apák és fiúk élménnyé -és ezzel az áthidalással többet tett le az asztalra a rock megmaradása terén, mint egy sima lemez…
10/10