A Hellectrocutersnél már kidsírtam magam, hogy elmaradoztak eddig idén a jó lemezek. A hangsúly az eddigen van! A Wig Wam elõzõ lemeze, a Non Stop Rock and Roll nálam teli találat volt két éve, még annak ellenére is, hogy nem volt túl egyedi. Sõt, talán kicsit túl sokat akartak, hiszen sok volt a kontraszt. Egy ilyen, egy olyan. Ám itt már jóval homogénebb a kép, egységesebb a lemez. De még milyen lemez…
A nyitódalnál volt egy kis kétség bennem, hiszen az elõzõ korong igazi rádióslágerrel indult, addig ez a lemez a nehezebben emészthetõ címadóval. A hangzás kiváló, a szövegek is rendben vannak, és most a borító is klasszisokkal jobban sikerült! Ezúttal nem az a felállás, hogy egy sláger, majd egy rockosabb szerzemény, hanem szinte minden dal egy rockosabb slágerszerzemény! 🙂 Az ének sokkal mélyebb ezúttal, pár dalban nekem kifejezetten Billy Idol-os, ami jó… Nagyon jó! 🙂 A hangszeres teljesítmény ezúttal is pazar. Olyn szólók vannak, amik azt is elvarázsolják, akik nem a technikás dolgokért vannak oda.
Egyetlen dolgot hiányoltam ezúttal, az azonnal ható lírikus dalt, mint a Man In The Moon. De sebaj, ennyi baj legyen! Attól ez a lemez még mindig messze átlagon felüli, sõt, majdnem tökéletes! Tuti vétel volt, ezúttal sem bántam meg, hogy hallgattam az ösztöneimre! Aki csípi a tökös, pimasz hard rock muzsikát, némi glames, sleaze rock-os ízzel, az a Wig Wammal nem tévedhet! 😉
Csúcspont(ok): OMG!(Wish I Had A Gun), One Million Enemies, Wall Street, Try My Body On
Mélypont(ok): Inkább csak átlagosabb pillanatok, de ezúttal sem szeretnék lehúzni egy dalt sem!
10/10 (Halvány a tízes, de megérdemlik!)
A lemez legjobbja elõzetesnek: