Talán nem árulok el túl nagy titkot azzal, hogy elég nagy fanja vagyok Ganxsta Zolee viselt dolgainak. Ennek ellenére is azt mondom, ha nekem valaki anno, amikor Kartel/Action/Sex Action fan lettem, valamikor 1996 táján, de ha csak pár évvel ezelőtt is azt mondja valaki, hogy mindenki kedvenc Gengszter Zoltánjának magyar nyelvű country-blues lemezéről fogok értekezni, amin ő énekel és gitározik, ráadásul belepiszkált a dalszerzésbe is, nagy valószínűséggel beutaltatom Lipótmezőre.
A Dos Diavolos egy két tagú formáció, egészen pontosan Ganxsta Zolee és Takács Vilkó párosát takarja, akik ezen formációban igazi redneck-hillbilly-outlaw country-bluest tolnak. A szövegeket Zolee követte el, a zenei alapokat közösen írták Vilkóval és Zana úr úgy gondolta, menni fog neki az éneklés is. Megmondom őszintén, bármennyire imádom a stílust és ezt a két arcot is, nem kevés félsz volt bennem, amikor betettem a CD-t a lejátszóba. Félsz azért volt, mert bizony Vilkó esetében évek várom, hogy ismét előrukkoljon valami saját szerzeményes anyaggal, hiszen a HR lemezek kurva jók voltak, és sokkal több van ebben a csupaszív csávóban, mint ami a formációiból kijön. Egytől egyig kiváló produkciók, ahol minden coverbe beleteszi magát, de amióta hallottam saját dalokat játszani, telhetetlen módon mindig azt várom tőle. Nos, most megkaptam, végre. Zolee meg egy igazi csibész, akin még mindig, közel 20 év ismeretség után is hatalmasakat tudok mosolyogni, mert az a gyermeki lelkesedés, amivel bele tud szeretni a saját dolgaiba, nagyon kevés emberben van meg ennyire őszintén szerintem. Sőt, meg merem kockáztatni, hogy ennyire lelkesnek utoljára a KGB lemez idején láttam, leszámítva a Kartel dolgait természetesen. Féltem, hogy kicsit túlvállalták magukat a Dos Diavolossal, mert ezt a műfajt hitelesen és jól játszani, magyarul, szerintem nem lehet. Legalábbis erről szentül meg voltam győződve, még annak ellenére is, hogy láttunk erre példát, elég csak a 100 Folk Celsius felnőtt lemezeire, vagy a Rómeó Vérzikes Koppány tavalyi szólólemezére gondolni. Sokat gondolkodtam, miért lehettem akkor mégis ennyire szkeptikus? Aztán rájöttem a válaszra: Nem akartam csalódni ebben a két arcban, mert az bizony kurva szarul esett volna, főleg egy olyan elbaszott év, mint a 2021-es végén.
Nem fogom nagyon kerülgetni a forró babfőzeléket, aki ismer, úgyis tudja, miért íródott meg ez a cikk: A Dos Diavolos olyannyira működik, hogy a lemez az év végén szinte minden hazai lemezt kiszorított nálam a lejátszási listából. Lehet, hogy túlzásnak tűnik, de nagyon rácsúsztam a korong dalaira, azoknak minden erősségét és hiányosságát figyelembe véve. Persze, lehetne itt gecizni, hogy Zolee nem mindenhol énekel tökéletesen és a szövegek meg-megdöcennek itt-ott, de kérdem én: Ebben a műfajban ez nem stíluskellék? Dehogynem. Persze, azt sem fogom letagadni, hogy sokszor vannak áthallásos dolgok, de olyan, amire azt mondhatnám, igen ez innen vagy onnan van „ihletve”, szerintem nincsen. (Vagy csak túl elnéző vagyok.) A szövegek persze néha közhelyesek, de egy pillanatra sem vártam azt, sem ezen a lemezen, sem pedig más, a műfajban megírt anyag esetén, hogy valami teljesen újszerű megközelítésben, költői mélységeket súrolva fejtik meg a világok. Ehelyett: A Főnök megénekel nekünk örömöt, bánatot, keserűséget, bölcsességeket, pontosan úgy, ahogy azt hallani akarja az ember egy ilyen dalcsokornál. Benne van az Édesapja elvesztése, a Coviddal beköszöntött kilátástalanság, a szerelem és az alkohol, vagyis minden, ami egy ilyen lemeznél a „legjobb” múzsa lehet. Ha ez nem lenne elég, akkor elárulom, rendre csak két dolog ugrott be a dalokról: őszinteség és örömzene. Folyamatosan az lebegett a szemem előtt, hogy bizony ez így, ebben a formában tökéletes szórakozás és szórakoztatás, nem pedig valami, amit nagyon komolyan kellene venni. Ez pedig mindent elmond erről a tucatnyi dalról és a közöttük „megbújtatott” zseniális közjátékokról. Utóbbi mennyire remekül prezentálja, hogy Zolee nem véletlenül szinkronizál olyan sokat? Emlékszem, még a kisebbik fiam is megkérdezte az egyiknél: Ez Joe Komposztor? De legyünk kicsit konkrétabbak: Ha nem tudod belőni, mi is zajlik itt, akkor ajánlom figyelmedbe Brother Dege és Tim Montana egy szál gitáros dolgait, azok ennyire mocsári cuccok még. Persze néha becsúszik a „jódlizósabb”, klasszikusabb vonal is, amolyan Hank Williams módra, de sosem megy át a dolog szépfiúsba, maradunk a büdös mocsárgőzben, valahol New Orleans környékén. Vannak egyértelmű slágerek, amikről már most tudom, hogy akár még a rádióba is be lehetne rakni, nem jönne be az „elkapcsolási faktor”, de hát ebben azért kár lenne idehaza reménykedni, a rádió már rég nem játszik ilyesmit, ha játszott egyáltalán valaha. Amik szerintem kiemelkednek, az a Vesztesek balladája, a címadó, a Fény nélkül vagyok én, a Moonshine, az A halott ember útja, és a Mocskos dél. A többi dal is nagyon rendben van, de ez a hatos a legtutibb. Azt is meg kell említenem, hogy bár házilag oldották meg a srácok a felvételeket, meg merem kockáztatni, hogy egy komolyabb stúdióban sem tudta volna jobban megoldani senki, hacsak nem mondjuk Nashvilleban van a stúdió és Russ Pahl a producer.
Nyilván nem azt mondom, hogy csak előnyei és pozitívumai vannak az anyagnak, de annyira elenyésző az, amit kontraként fel lehetne hozni, hogy ezektől, engedelmetekkel, eltekintenék. A MAHASZ-lista 4. helye pedig végképp prezentálja, van igény erre a duóra, Hála Istennek!
Képtelen vagyok lejönni a lemezről hetek óta és szerintem ez csak egyre „rosszabb” lesz, ahogy beköszönt a jó idő tavasszal. Azt hittem, nem fog tudni meglepni ez a páros, és mégis sikerült nekik. Olyannyira, hogy teljesen levettek a csizmámról. Várom a folytatást, srácok, mert kibaszottul remélem, hogy lesz!
10 pont
A csapatot itt tudod követni a Facebookon:
https://www.facebook.com/dosdiavolos
CD-t pedig innen tudsz rendelni:
https://www.kartelshop.hu/dos-diavolos—egyenesen-a-mocsarbol—-elorendeles_554960