Hat év telt el a P.O.D. legutóbbi sorlemeze, a 2018-as Circles megjelenése óta, vagyis nem lehet azt mondani, hogy elsiették volna a dolgot Sonny Sandovalék. Fura módon kicsit tartottam az új lemeztől, ugyanakkor örültem is az aktivitásnak, és a lemez hallgatása közben is többször visszatért ez a kettős érzés.
És a kérdések: Ugyanazt kapom-e az új lemeztől, mint amit tizenévesen éreztem a Satellites idején? Ugyanúgy velem marad az album a végighallgatás után, mint akkor? Késztetést érzek majd az egymás utáni újrajátszásra? Elrepít innen a zene a (már nem is annyira) titokzatos Amerikába? Hát nem, egyik sem. Cserébe viszont bizonyítja, hogy van létjogosultsága a zenekarnak 2024-ben is, ami azt gondolom, nem kis fegyvertény.
Ami egyből lejön, az a hamisítatlan nu metal érzés és hangulat; a zenekar nem erőlködik, olyan természetesen tolják a rájuk jellemző témákat, mintha el sem telt volna az a huszonpár év az aranykor óta. Úgy idézi meg a korszellemet a lemez, hogy közben nem görcsös, nem izzadságszagú – csak azt veszed észre, hogy húsz évet fiatalodsz a dalokat hallgatva. Ettől függetlenül a helyén kell kezelni, hiszen mégiscsak egy, már a maga idejében is sokat köpködött stílusban alkotó csapatról van szó, imigyen a Veritas is főként a nu metalon szocializálódott harmincasoknak fog bejönni. A többiek mondjuk eddig sem hallgattak P.O.D.-t, s feltételezem, ezután sem fognak.
A zenekar szerencsére nem csak a nosztalgiát maxolta ki a lemezen, bőven akadnak kiemelkedő pillanatok, olyan – nem magától értetődő – apróságok, kitekintések, már-már kísérletezésnek is beillő megoldások, amik izgalmassá teszik az összképet. A Randy Blythe közreműködésével előadott DROP például közel sem a legjobb nóta a lemezen, mégis van benne egy plusz töltet, lendület, ami miatt (újra)hallgattatja magát a dal. De említhetném a Dead Right dallamait, a Lies We Tell Ourselves édesbús hangulatát, vagy a Feeling Strange modern (popos) hangvételét is, mint frissítő elemeket, újításokat.
De vannak totál 2000-es témák, amik meg azért jók, mert nem távolodnak el ettől a zenei/hangulati világtól. Ilyen a Breaking, ami 2001-ben tuti nagy sláger lett volna, minden benne van, amiért anno szerettük a stílust. A gitárok, az emlékezetes refrén, a főtéma rögtön bemászik a fülbe. Ez a dal egyben tökéletes felvezetés az album csúcspontjához, a Lay Me Down-hoz – na, ebben pláne működik minden! Bennem nem várt érzelmi húrokat pengetett meg, ezt pedig nem tudom kizárólag a nosztalgia számlájára írni. És az a szóló…
Érdekes, hogy nálam a lemez második fele jobban működik, mint az „A” oldal. Talán azért, mert kicsit nehezen indul be az album, vagy csak mert a 4-5. szám környékére tudtam akklimatizálódni, idő kellett, hogy beszippantson a hangulat, a kicsit talán már elfeledett közeg. Aztán persze beszippantott és fülig érő vigyorral bólogattam az anyag hallgatásakor.
Összegezve, szépen illeszkedik a zenekar életművébe a Veritas, egyik irányba sem lóg ki belőle. Nyilván nem üt akkorát, hogy átlépje az átlag mai zenehallgató ingerküszöbét, de nem is erre rendeltetett. A P.O.D. új albuma egy néhol talán nehezen komolyan vehető, mégis kellemes időutazás, ami jócskán tartogat azért meglepetéseket – és pontosan ezek miatt állja meg a helyét önállóan is, 2024-ben is. Nekem többnyire bejön, persze tudom, hogy sokak mellett elmegy ez az album (is).
8/10