Az egészen korai idők óta rajta tartom a szemem a The Scarleten, és bevallom vártam nagyon az EP-t, kíváncsi voltam, vajon hogy sikerül. Amikor utoljára láttam őket élőben, akkor konstatáltam, hogy az élő teljesítmény rengeteget fejlődött, ezért is voltam kíváncsi, vajon mennyire lesz tetten érhető ez a fejlődés a dalokon is.
Kicsit bajban is vagyok, ugyanis a végeredmény közel sem győzött meg annyira, mint azt én elsőre vártam volna, viszont sem elkeseredésre nem ad okot, sem pedig kétséget nem ébreszt a csapat iránt. Inkább egy kis átgondolatlanságot és kapkodást, túlzsúfoltságot érzek pár tételen. Ha valakinek nem lenne tiszta a dalokat hallva, hogy mire gondolok, akkor megpróbálom röviden elmondani: túl sokat akartak ezekbe a dalokba sűríteni.
A nyitó Thief of Dublin egy nagyon erősen Paddy and the Rats ízű téma, jópofa sláger, érthetően ez lett a nyitó: Pattogós, táncolós, megalapozza a hangulatot. A The Jesters Way Home és a Jacky Wood kicsit visszafogottabb tempóval rendelkező, slágeres témák, szerintem koncerten is biztosan nagy kedvencek lesznek, illetve nagy sikert aratnak majd. A negyedikként érkező Misfortune egy kicsit félresiklott ballada, véleményem szerint. Nehéz ebben a műfajban igazán jó lassú dalt alkotni, és szerintem itt egy kicsit túl nagy fába vágta a fejszéjét a csapat. Nem sütöm rá, hogy katasztrófa, de az első pár hallgatás után nem nagyon vett rá a lélek, hogy ne léptessem át a többi alkalommal. Itt egy picit el is keseredtem, ugyanis nagyobb potenciált éreztem ki a csapatból, ám a lemez utolsó két tétele, a Drunken Scallywag és a Phoenix méregerősek. Sláger mindkettő, erősebben visszaköszön a rockos, kalózos jelleg, ami akár a Scarlet erőssége is lehetne. Talán szövegileg is ezek vannak rendben leginkább, de zeneileg mindenképpen.
Visszatérek a dalismertető előtti gondolatomhoz, a túl sokhoz. Ez is példázza, hogy az utolsó két nóta (és még az elsőt is idetehetjük) miért működik sokkal inkább, mint a másik három. Egyszerű, feelinges, és nem érzem mesterkéltnek. A többiek viszont kicsit soknak hatnak számomra. A borító rajzolt mivolta nagyon szimpatikus, szívesen elnézném vinyl-borítóként is. A hangzás nekem kicsit kásás, koszos, és dobozhangú néhol, az arányok nem a legjobbak, és néha össze is mosódnak a hangszerek. Ezt nem feltétlenül hozom fel negatívumnak, hiszen az esetleges punk attitűdbe akár ez is belefér, viszont legközelebb szerintem lehetne még időt és energiát fordítani egy megfelelőbb soundra. A hatások közül számomra a Paddy and the Rats már-már ijesztően sok, akárcsak a Flogging Molly. Picit több, direktebb megoldás kellene, és sokkal nagyobbat ütnének ezek a dalok. (Egy kicsit elviccelve a dolgot: a hangzásba szorult koszt ültessétek át a dalokba!)
Rajong, követ:
https://www.facebook.com/thescarletofficial
Csúcspont(ok): Drunken Scallywag, Phoenix, Thief of Dublin
Mélypont(ok): Misfortune
10/6,5 Lesz ez még jobb is! 🙂
Ne felejtsétek el megnézni Őket a Sportalsóban, március 21-én!
Event: https://www.facebook.com/events/772533436151647/