A tavaszi nagy sikerű, francia társakkal elkövetett 10 éves jubileumi turné után nem volt kétséges, hogy ősszel érkezik a folytatás. Mivel hasonló felfogásban, és még mondhatni némileg hasonló zenét is tolnak az Aszfalt Lovasok, mint a fehérvári trió, így egy hirtelen ötlettől vezérelve összefogott a két banda, és közösen róják az utakat. A pesti turnényitó utáni második állomás Székesfehérvár volt, vagyis a The Joystix otthona.
Egy sajnálatos baleset miatt az estét nyitó Fueled lemondani kényszerült a fellépését, így a bulit az Asphalt Horsemen nyitotta. Az Intro után hangfalakba robbanó újkori Lynyrd Skynyrd klasszikus olyannyira nem hat idegenül ezektől az arcoktól, hogy simán beillene a saját nótáik közé, de egy laikus akár azt is hihetné, hogy maguk a Mesterek állnak a világot jelentő deszkákon. A közönség sem maradt hálátlan ilyen kezdés után, és a Somebody Came-nél már eléggé vette a lapot mindenki, és a csapat is kezdett belemelegedni. Minden alkalommal öröm látni, hogy ezek az arcok mennyire élvezik, amit csinálnak. Zenei kvalitásaikról felesleges lenne értekezni, hiszen a korábbi formációikban is bizonyítottak mindannyian, itt pedig egyben még inkább rátesznek egy lapáttal az egészre. Főleg, hogy ez a zene élőben működik igazán, ahhoz pedig egy ilyen erős egység kell, mint amit itt látunk a színpadon. A Ride On-ra egyértelműen beindult mindenki, és jó érzés volt látni, hogy bizony voltak, akik még a szöveget is tudták, akárcsak a Change esetében. A Change elején mindig van egy kis zenei közjáték, mint amikor Balázs a dal basszustémája helyett a The Cult Lil Devil-jét játssza be inkább, Karcsi ráénekel, és indul a jammelés. Aztán jön jellemzően az Outlaw, az egyetlen AH dal, ami nem lett a szívem csücske. Ezt szívesen lecserélném egy Grip In Hand-re például. A múlt heti KVLT-os bulival ellentétben kimaradt a másik Lynyrd Skynyrd örökbecsű, azaz a Sweet Home Alabama, így a záró dal szerepét a kétség kívül egyik legnagyobb Asphalt sláger, a Wasting Time látta el. Túlzás nélkül mondhatom, hogy elégedetten mentem a pulthoz egy ásványvízért. Mesteri performansz volt!
Rövid átszerelés után aztán következett a The Joystix, akik a légvédelmi sziréna intrót követően csaptak bele a Bombs Away-be, és szinte szünet nélkül toltál le az első három dalt. Már a KVLT-ban is meglepett, hogy a „Punchline egyik leggyorsabb dala, a Fametrain” a második a programban, és csak utána jön a Powerdrive, érdekes vibrálást adva ezáltal a kezdésnek. Szöszö ezen az estén is inkább a gyorsabb dalokra helyezte a hangsúlyt, és még mindig úgy érzem, hogy a Back In The Saddle (is) megérdemelne egy klipet. Ezt már csak az is bizonyítja, hogy legalább akkora beindulás van már erre is, mint az első két korong dalaira. Lassan fél éves lesz a Punchline, így nem is csoda, ha a közönség már lassan megtanulja a dalokat, hehe.
A csapat szemmel láthatóan nagyon egyben van most, ami bizonyára annak is köszönhető, hogy magukhoz képest szokatlan fordulatszámon pörögnek. (Talán a következő anyagra sem kell majd hosszú éveket várjunk.) Az …and Joystix For All! lemezről előkapott Jet Black után még mindig hiányolom az élőben maximálisan mellőzött Temptationt, de lehet egyedül vagyok ezzel, mert csak nem akar visszakerülni a setlistbe. Szöszö új fizimiskája (tarajba vágott haj, no szakáll) kicsit furcsán hatott először, már-már azt hittem, talán az első klipes dalukat is előkapják, de aztán megmaradtak a két leghúzósabb tételnél a Playin with Fire albumról, a Right Now és So Hot daloknál. Egy-egy ilyen szám mindig elgondolkodtat, hogy ha ezek az arcok odakint születnek, vajon most Backyard Babies, vagy The Hellacopters kaliberű banda lennének? Szinte egészen biztosan.
Aztán berobbant a Backseat Love, és tudtam: megérkeztünk a záró dalokhoz. A jó kis Ramones-ízű sláger rendesen meg lett támogatva kórusokkal a zsűri részéről, akárcsak az utolsó előttiként érkező Disconnected. Ez a klipesített dal talán az egyik legjobban húzó nóta élőben is a Punchline-ról, ami mostanra szerintem egyenértékű a klasszikus dalaikkal. A zárás pedig mi lehetne más, mint a francia Flying Donuts-al közös spliten megjelent New Generation, ami tökéletes ars poeticája nem csak a zenekarnak, hanem a stílusnak is. Meg is volt az együtt éneklés, taps, ami csak kell. Tökéletes lezárás!
Jó érzés volt látni a közönségen a sok Joystix és Asphalt Horsemen pólót, és látni, ahogy a bandával éneklik a dalokat. Bármennyire nem vonz ez a stílus itthon stadionnyi tömegeket (sajnos), a közönsége elég hálás szerencsére. Aki eljött ezen az estén, valószínűleg ugyanúgy hiányérzet nélkül távozott a helyről, mint én, hiszen az ország legjobb bandái közül láthatott kettőt is ezen az estén. Találkozunk a turné többi állomásán? Még szép!
Köszönet a fotókért Győri Norbertnek!
