A 2010-es Rollin lemez idején kattantam rá a súlycsoportombeli énekessel bíró texasi fenegyerekekre. Valamiért itthon még nem érzem őket akkora névnek, pedig ez a Pantera jammel a Lynyrd Skynyrdel feeling szerintem bárkinek bejöhet, akinek köze a van a rock metal zenéhez. A közel hibátlan 2012-es Peacemaker után nagyon vártam az új anyagot. Kíváncsi voltam, van-e annál feljebb.
Az elsőnek berobbanó El Diablo Rojo (a nyitóriffje kísértetiesen emlékeztet a Pantera Drag The Waters-ére) egy tipikus THC sláger, meglepetés nélkül, nem is vártam mást. Már itt feltűnik, hogy hangzás tekintetében messze a legjobb korongjuk a Ride On. A szöveg picit banális, bár ez mindig is jellemző volt a Texas Hippie muzsikájára. A második Splinter talán a lemez legnagyobb húzónótája, ahol a kemény, erősen doomos riffet egy akkora southern rock himnikus refrénnel ellensúlyozzák, hogy azt tanítani kellene. Big Dad Ritch (Vince barátom után szabadon) a southern rock Molics Zsoltija, hatalmas hangterjedelem, zseniális dallamérzék, ez itt is nagyon kijön. Az elsőként belebegtetett Monster In Me egy ilyen húzós kezdés után már nem is tűnik kifejezetten erős nótának, pedig ez is egy tipikusan koncertfavoritnak ígérkező dal. Mesterhármassal indul a korong, ezt kár is lenne tagadni.
A Go Pro című már-már balladával valahogy nem sikerül megbarátkozzak. Jó, jó, meg minden, de valamiért kicsit ilyen túljátszott ZZ Top utánérzésem van. BDR nagy kedvence a szintén texasi trió, ami sokkal többször köszön vissza a dalokból, mint gondolnánk. Kicsit túl hosszú a szám, viszont a gitárszóló benne kiváló. Ezt az elnyújtottságot remekül ellensúlyozza a még három percet sem elérő, zakatoló Rock Aint Dead. Nem csodálkoznék, ha a következő klip, vagy szöveges videó erre a számra érkezne. (És erre is jött, bár ezt a megíráskor még nem tudhattam ugyebár.) Az előbbi nem teljesen sikerült líra után viszont a Bottom Of The Bottle mindenképpen a lemez egyik legjobb pillanata. Nagy ívű, terjengős énektémával, remekül építkezve elvarázsol, hogy az ember tényleg a sivatagba képzelje magát a nyeregbe. A másik ilyen lovaglós téma egyértelműen a címadó, ami talán a leginkább magán viseli a nagy példakép LS jellegét.
A Rubbins Racin-t a fentebb említett dalok mellett kicsit csuklóból kirázottnak érzem, bár ezt remekül ellensúlyozza az ismét pofátlanul fülbe ragadó Fire In The Hole. Ennek már a második refrénnél dúdoljuk mi is a dallamát, az garantált. A lemezt záró I Am The End-nél erősen bajban vagyok. Hibátlan verzerészek, brutál jó riffek vannak a dalban, de a refrént valahogy nem érzem idevalónak. Korántsem mondanám rossz nótának, de az a mágikus, THC-szerűen jó refrén itt nem sikerült annyira eltalálni.
Nagy bajban vagyok a pontszámmal a végére. Nagyon vártam ezt a lemezt, és a zenekart is nagyon szeretem. Ám úgy érzem, hogy az egyről a kettőre lépés kicsit elakadt ezúttal félúton. Nagyon jó lemez lett a Ride On, de a debüt Pride Of Texas, illetve a közel hibátlan Peacemakernél nem érzem erősebbnek, sőt. Ettől függetlenül érzem, hogy az év végi TOP10-be be fog kerülni nálam, ám most még picit bizalmatlan vagyok vele, viszont a régi barátságunk miatt felfelé kerekítek egyet a pontszámon. Erős nyolcas helyett gyenge 9.
Csúcspont(ok): Splinter, Monster In Me, Fire In The Hole, El Diablo Rojo
Mélypont(ok): Go Pro
10/9. (Kibaszott jó, de valahogy egy picit többet vártam!)