Századik adásához érkezett a Ric$Cast, ami egy hazai, kulturális tematikájú podcastfolyam esetében mindenképpen ritka mérföldkő. Emellett újraindul a RicS and Green Blog is, amely kissé más rendszerben megy majd tovább, mint azelőtt. Ennek kapcsán faggattuk magát a podcast- és bloggazdát, Szénégető Richárdot. – Draveczki-Ury Ádám (Shockmagazin) vendégcikke
– Száz adás. Gondoltad volna, hogy eljut idáig a podcast, amikor belekezdtél? Egyáltalán, voltak hosszabb távú tervek, vagy csak simán, mindenféle különösebb tervezés nélkül, spontán nekifogtál?
– Ráéreztél… (nevet) Ugye amikor láttam, hogy az a közös ötlet, amibe téged is bele akartalak rángatni, nem lesz működőképes, elkezdtem nézelődni helyben és a környéken milyen lehetőségek vannak stúdióra. Először nem is tudtam, pontosan mit és hogyan akarok, így ha valaki meghallgatja figyelmesen, az általam „első évadnak” titulált 23 adás még elég koncepciótlan volt. Eleve ugye egy klasszikus podcast formátum volt a terv, ahol vendégekkel beszélgetek egy-egy adott témáról, az elején mindenképpen könyvekről akartam. Meg is csináltunk két könyves adást, de egyik sem pörgött sehogy sem. Aztán ugye meghalt Vinnie Paul, és mindenképpen akartam egy megemlékezést róla, amely adás minden szedett-vedettsége ellenére is elég jól ment, ezért is volt csalódás, hogy a következő könyves konkrétan besült. Itt kicsit el is gondolkodtam, hogy akarom-e én ezt? Aztán elhívtam Pintér Mikit, hogy meséljen a Seattle-ben tett látogatásáról és téged, hogy beszélgessünk a Shock! 20 évéről, innentől pedig egyértelmű volt az irány. Sokáig filmes, könyves és minden egyéb más jellegű dologgal próbálkoztam, de a fő csapásirány maradt a zene. Amikor az úgynevezett „második évad” elindult, a Tankcsapdás adással, ott már tudatosabb voltam. Kinyílt a világ. Feltettem a műsort a Spotify-ra, meg minden ilyesmire. Előtte dacoltam, hogy nem kell nekem semmi ilyesmi, elég a Soundcloud. Aztán amikor egy barátom rábeszélt, hogy legalább a Youtube-ra tegyük még fel mellé, vonogattam a vállam, jó, legyen. Ott megindult kicsit a pörgés, ami sokat segített abban, hogy most arról beszélgessünk, hogy századik adás. Valahol a 30. környékén kezdett leesni, hogy hoppá, itt valami „nagyobb dolog” van készülőben mondhatni. Általában elfogy a lendületem eddigre, de itt jött a Covid, plusz kellett, hogy lefékezzek kicsit a harmadik évad előtt. Azóta pedig folyamatos menetelés van. (nevet)
– A menetelés során átalakult a környezet és kicsit a műsor is, mondhatjuk, hogy professzionálisabb az összkép. Milyen erőfeszítéseket igényelt a váltás, illetve megtérül-e ez anyagilag, erkölcsileg, akárhogyan? Te hogy látod a státuszt a mai magyar zenei podcast- és egyéb felhozatalban?
– Amikor meghoztam a döntést, hogy innentől legyen videó is, akkor bele sem gondoltam abba, az nem csak annyi, hogy lebaszod a telefont a sarokba, aztán jól van. Az esztergomi Genezaret stúdió jellegénél fogva nem igazán képileg történő rögzítésre van kitalálva. Amikor egyértelmű lett, hogy a videós részre is nagyobb az igény, akkor elkezdtem gondolkodni, miféleképpen lehetne abból a helyből kihozni a legtöbbet, de gyorsan fel kellett ismernem: túl sokat kellene ott alakítgatni, mire ténylegesen alkalmas lenne az összkép. Közben picit megfáradt ott a közös a munka, lett egyfajta, jó értelemben vett rutin szaga, ami azt hozta, hogy bár a minőség folyamatosan javult, a motiváló környezet picit hiányzott. Ekkor gondoltam egy merészet, megpályáztam az NKA-nál egy támogatást, aminek segítségével saját stúdiót szerettem volna csinálni magamnak idővel. Sajnos nem találtak érdemesnek a támogatásra, ami hozott egy ilyenkor szerintem érthető mélypontot és úgy is döntöttem, hogy abbahagyom az egészet. Aztán eszembe jutott, hogy egy csomó ember támogatott, vett pólót, segít a Patreonon és társai, vagy Moldoványi Jancsi és a Real Pimp merchandise kihúztak a szarból, amikor a pandémia kezdete miatt beleállt az egész műsor a földbe, nem lenne fair, ha ezeket az embereket szemen köpném kvázi. És akkor azokról nem is beszéltem, akik a „hátországban” védik a mundér becsületét, ugyanis ez hiába néz ki „one-man-shownak”, nagyon nem az. Ebben a letargikus állapotban talált meg Faragó Sztivi, a The Blindmirrors énekese, hogy ő és a Carver Recording szívesen dolgozna velem együtt és kicsit felkarolná a műsort. Féltem a Budapestre való székhely-áthelyezéstől, mert Esztergom az otthonom, itt érzem jól magam, a főváros nem az én terepem. Ám az azonnal egyértelmű lett, hogy így nagyon kinyílt a lehetőségek kapuja. Míg korábban néha szenvedős volt egy-egy hónap összeállítása, most az okoz gondot, hogy kit toljunk későbbre. Azért Budapest az Budapest, csábító, ha nem kell innen még 50 km-t utazni egy felvétel kedvéért. Megtérülés? Na, ezt az oldalt sosem kezdtem el számolgatni. Ha megteszem, akkor már biztosan nem csinálnám. Eleve egy adás 10-20.000 Ft, nem számolva az időt, az útiköltséget, felkészülést és társait. A befektetett pénzből valamennyi visszajöhetett volna, mikor elkezdett ez-az becsorogni, de azt mindet vissza is forgattuk a műsorba. Lehet, hogy még nem minden profi, de törekszünk rá, hogy egyre jobb legyen. Iszonyat brainstormingok mennek néha Sztivivel. Kiértékelünk minden felvett adást, mit és hogyan kellene legközelebb jobban csinálni. Plusz ugye a háttérben meghúzódó emberek is rengeteget tesznek hozzá. Kerecsen Leci például a negyedik évadhoz animált egy nagyon jó intro-t, meg eleve megálmodta a képi világot és elmondta, mit és hogyan csináljunk, hogy még jobb lehessen. De mondhatnám Dave-t is, akit most csinálja a videós utómunkákat, meg még sok mindenkit. Ha ezek az emberek nem segítenek, tized ennyire nem lenne olyan a műsor, amilyen most. Viszont ha azt nézem, hogy sok zenekar nagyon hálás volt a lehetőségért, vagy amikor azt mondja valaki: „Erről még máshol ugyan nem beszéltem, de…”, azért ezek kárpótolnak bőségesen. Arról nem is beszélve, hogy idén is volt szerencsém vezetni a kerekasztal-beszélgetéseket a Metal Factory fesztiválon Kővári Pirossal (Lányok Ott Hátul) párban, ami szintén a műsornak köszönhető.
A státusz kérdése mindig olyan, amire nehéz olyan választ adni, amivel helyén is kezelem a dolgot. Mivel 16 platformon található meg a műsor, így a számok is kicsit elaprózódnak, sokan csak a YouTube számait nézik, pedig az sokszor csak 20-30% körül van. A Spotify többször is beszelektált a TOP8 zeneibe, de a pandémia elég rendesen kibővítette a kínálatot, és nehéz versenyezni olyan műsorokkal, amiket a támogatásnak és a szponzoroknak hála lényegesen nagyobb keretből csinálnak. Annak örülök, hogy van egy elég stabil réteg, akikre számíthatok és akik várják az adásokat. Plusz azért csak ott a tudat, hogy az enyém előtt nem volt itthon interjú alapú zenei podcast. Szóval a státusz kérdését inkább másra bíznám, én próbálom a helyén kezelni a dolgokat, amennyire képes vagyok rá. (nevet)
– A Tankcsapdától kezdve a teljesen ismeretlen underground zenekarig mindenki felvonul az egyes adásokban, de korábban ugye volt többek között könyvkiadós beszélgetés, miegymás. Mi alapján válogatod össze a vendégeket?
– A szerkesztés mindig egy nagyon nehéz kérdés és kicsit nehezen is birkózom meg a feladattal. A harmadik évadnál volt az, hogy annyira bíztam benne, hogy a fix emberek meghallgatnak bármit, bárkit, hogy elvittem a falig ezt a kis zenekaros koncepciót. Tévedtem, be is estek a számok néha rendesen. (nevet) Így most arra gondoltam, hogy ha már lett producer, kicsit hallgatok Sztivire is, főleg ha ettől lesz változatosabb a műsor. Kellenek kilengések, mert nem lehet mindig csak nagyokat hívni úgymond, viszont nem is célom. Nyilván jó, hogy pörög a számláló, de az elsődleges cél nem csak ez. A legjobb példa erre éppen a közelmúltban volt, amikor egy viszonylag jól menő zenekarral sikerült egy közepesnek mondható, már-már lapos adást felvennünk, míg nem sokkal utána egy kvázi ismeretlen zenekarral meg olyat, amit még sokáig emlegetni fogok, annyira pörgős és jó lett. És a vicc az egészben: Eleinte nem is voltam benne biztos, hogy szeretném meghívni őket, de annyira akartak jönni, hogy átragadt rám a lelkesedésük. Szóval a nagyok kellenek, mert hoznak új hallgatókat, meg nyilván ott lehet olyan témákat is pedzegetni, amit a kicsikkel nem, viszont kellenek a kicsik is, mert nekik sokkal kevesebb lehetőség adódik és muszáj segítenem nekik. Ez lehet, hogy hülyén hangzik, de mindig úgy vagyok vele, hogy ha csak egy új hallgatót nyernek, már elégedetten fekszem le bubukálni a nap végén. A könyves vonalat el kellene engedni, mert érezhetően kevesebb interakciót produkál, mint a zenés, de nagyon szeretem, így lesznek most ilyenek megint. Emellett tervben vannak színészek és a zenei paletta bővítése is.
– Mely adások voltak eddig a leghallgatottabbak? Mitől nem vártál kimagasló eredményt, ami jól szerepelt, és volt-e olyan, ami esetleg kisebbet ment a vártnál?
– Ami a legnagyobbat ment, az a tavaly augusztusi Tankcsapda volt, az most 30000+ hallgatásnál jár, ha mindent összeadok. Ezen felül volt pár kisebb banda, akiknél a standard 800-1200-at vártam és simán meglett a 3-4000. Ami kisebbet ment, olyan több is. A két könyves adás az elején tökéletes példa, pedig a vendégek nagyon jó dolgokat mondtak mindkettőben, de valahogy ez a könyves vonal nálam nem megy akkorát, mint vártam, hogy fog. Ilyen még az is, amikor egy barátom elmeséli, milyen volt végigmenni a 66-os úton, vagy a Pálinkás Tomival készített beszélgetésem. Amitől nem vártam semmit és nagyot pörgött, az például a vdrome YouTube csatorna főnökével, Lunczer Gáborral készített két beszélgetés, vagy az egyik Vörös Andrisos beszélgetés, ami egy jó kezdés után rendre produkál fellángolásokat és már bőven 10.000 felé közelít összességében, pedig semmi konkrét esemény nem volt akkor, amiről beszélünk, csak szimplán dől Andrisból a sztori, ahogy szokott. (nevet)
– Személyes szempontból melyik adás adott többet a vártnál?
– Hú, ez egy nagyon jó kérdés! Több olyan is van, ami sokkal jobban sikerült, mint vártam, és olyanok is, ahol abszolút nem arra számítottam, mint ami lett belőle végül. Az egyik ilyen például a Körmivel készült adás, ahol egy csomó olyan dolgot kibeszéltünk, amire nem is gondoltam. Az újabbak közül a Jakab Zolisat emelném ki, vagy a Fellegi Ádisat, a PMA-sat, ahol sikerült olyan témákat érinteni, ami szerintem sok embernek segíthet. De mondhattam volna a Sziva Balázsos dupla adást is, ami remek sztereotípia rombolás volt. Ha viszont csak egyet mondhatok, akkor az egy Ric$Castra lenne, méghozzá az, amit Suhajda Szilárddal készítettem a K2 megmászásáról. Hihetetlen érzelmi íve volt annak a beszélgetésnek.
– Van-e álomvendéged?
– Ez mindig egy nagyon jó, mégis nagyon nehéz kérdés. Nyilván van, több is. Van, akinél nyelvi akadálya (is) van, mint Ice-T, Gary Rossington és Johnny Van Zandt, Bruce Springsteen, Rob Zombie vagy mondjuk Chris Robertson esetében, és vannak olyanok, akikhez szerintem (még) kicsi ez a műsor, mint Ákos, Kóbor János, Nagy Feró vagy nagyon szívesen beszélgetnék egyszer Kentaurral is a lemezeiről, esetleg Deák Bill-lel, Hobóval, Charlie-val… De óriási lenne egyszer beszélgetni Paksi Endrével is a Ric$Castben, vagy Lőrincz L. Lászlóval, Epres Attilával, és nagyon sok mindenkivel.
– Megint felpörög a Rics & Green motorja is. Miért kell egyáltalán újra mozgásba lendíteni?
– Hát, ez egy nagyon érdekes kérdés, amire a válasz kicsit összetett, hosszú és olyan lesz, mintha mosakodnék. Mondjuk, valahol azt fogom tenni. (nevet) Amikor bő 11 éve elkezdtük ezt az oldalt, akkor az volt a terv, hogy aktívak leszünk, nyomjuk, csináljuk. Akkor hetente egyszer feldobtunk 10-12 cikket és kész. Aztán Green, akivel az oldalt kezdtem, közölte, hogy ő nem akar többet írni, csak a technikai részével foglalkozni, majd már azt sem. Aztán ki is költözött Hollandiába, azóta totálisan inaktív, ami talán most változni fog. Jött Dávid, aki csinált egy egyedi fejlesztésű motort az oldalnak, új design-t, stb. Ez nagyon király volt, imádtam akkor, még az én szerény informatikai ismereteimmel is könnyen kezelhető és átlátható volt. Aztán egyszer akartunk egy módosítást és pár fejlesztést rajta, de ezek félkész állapotában Dávid olyan élethelyzetbe került, amikor nem tudott és nem is akart már ezzel foglalkozni, aztán úgy maradt. Nekem jött ez a „jólvanazúgy” hozzáállás és használtam így az oldalt, pedig ezer sebből vérzett. Az informatikai részhez én semennyire sem értek, és ameddig csak lehetett, húztam a dolgot, hogy frissítsünk. Aztán nemrégiben egy nagyon jó barátom mondta, hogy figyelj, ezzel már tényleg kezdeni kellene valamit és hosszas halogatás után nekiálltunk és végre tényleg megcsinálta a cserét, amiért nem tudok eléggé hálás lenni, mert rémálom velem dolgozni. Nekem eleve hullámzó a kedvem ehhez az egészhez, ez a hátránya, ha az ember egyedül akar csinálni valamit, hogy nincsen senki, aki üsse a fejét, hogy „Dolgozz hülye”, így most neki sem álltam volna, ha megint egyedül kell belevágjak. Ugyanis hiába fogtam mindig arra, hogy ilyen-olyan technikai nehézség van, az elsődleges ok mindig a saját trógerségem volt. Remélem, ez most másként lesz és a csapatmunka jó hatással lesz rám… (nevet)
– Mit takar a csapatmunka ebben az esetben?
– Leginkább azt, hogy végre nem egyedül fogok írni, interjúzni. Konkrétan az egyik új szerkesztőségi tag már most interjúzik, cikket ír, akarja csinálni. Régen sajnos nem ez volt feltétlenül és most nagyon afelé haladunk, hogy végre csapat legyen. Őszintén remélem, ez a lendület kitart nekik. Jó lenne kicsit fejlődni nézettség.
– Gyakran hallani, hogy a zenei újságírás kora lejárt, ugyan miért érdekelne egy mai fiatalt XY okoskodása egy lemezről, amikor két kattintással csekkolhatja magának is. Mit gondolsz erről, és mivel tud majd többet mást mondani a megújult Rics & Green, mint a többiek?
– Ez egy nagyon érdekes felvetés és ha körbenézünk, talán ennek is köszönhető, hogy egyre kevesebb lemezkritika íródik. Olyan, ami komolyan vehető, érdemes vele foglalkozni, szinte alig. Egy kezemen meg tudom számolni, mennyi olyan oldal van itthon, ahol rendszeresen jelenik meg minőségi kritika. Minőségi alatt persze ne azt értsük, hogy az én ízlésemmel/véleményemmel azonos, hanem azt, hogy tényszerű, vagy éppen szubjektív, érvekkel alátámasztott, jól megírt anyag. Senkit nem akarok ezzel megbántani, de amikor olvasok egy kritikát és mire megszokja a szemem az oldal designt, addig vége is a cikknek és nem is lettem tőle okosabb, ott azért felszalad a szemöldököm. Nyilván az ellentettje sem jó, amikor valaki 20-30000 karaktert ír egy lemezről, de az még talán a jobbik eset. Az meg, hogy a fiatalokat nem érdekli, hogy osztjuk az észt, egy természetes folyamat. Amikor suhanc kölökként kiguberáltuk a Hammereket és a Rockinformokat a papírgyűjtéseken, akkor is mondták többen, hogy őket nem érdekli, ki és mit hord össze. Ám amíg vannak gondolataim egy-egy lemezről, vagy filmről, könyvről, amíg jön olyan levél, vagy vállveregetés koncerten, hogy tuti nem hallgattam volna meg azt az anyagot, ha nem írsz róla, addig biztosan írni fogok ezekről. Hogy többet tud-e mondani, vagy mást tud-e mondani az oldalunk a megújulás után, azt majd az olvasók eldöntik. Régebben mindig volt bennem egy dac, egy lázadás, vagy nem is tudom, minek nevezzem, hogy én akartam a legjobb kritikákat írni, a legjobb interjúkat készíteni, mindenkinél jobbnak lenni, de hiszem, hogy ezt mára sikerült elengedjem. Ennek a versengésnek lett az eredménye pár olyan kritika, amikért a mai napig kapom az ívet a haveroktól, vagy ami miatt legyintenek egy-egy másik kritikámra. Bár ezt most pont a legjobbnak mondom szerintem, mert az egyik ilyen miatt te is szoktad szívni a vérem sokszor! (nevet) Persze a mai napig is van, hogy túlpontozok, túllelkesedek lemezeket, de nem tudom nem érzelmi alapon hallgatni a zenét! Szerintem, ez már így is fog maradni, és talán ez az, ami miatt egy kicsit más tud lenni a R&G, mint egyes oldalak. Szinte mindenki, aki most csatlakozott az oldalhoz, szubjektív és nem feltétlenül objektív, de szerintem erre szükség is van. Aztán persze lehet, hogy rosszul gondolom, de annyi baj legyen! (nevet) Azt viszont tudom, hogy negatív kritikákat továbbra sem tervezek írni, csak egyes kirívó esetekben.
– Mennyire fér be a blog és a podcast az egyéb munkáid közé? Nem üti-e egymást a kettő?
– Hajjajj, nehéz kérdések tömkelege. A blog, meg úgy eleve a zenei újságírás addig nem jelentett gondot, amíg nem lettem egy klubban programigazgató. Onnantól picit tehernek gondoltam, ha egy-egy koncertbeszámolóban esetleg meg kellett írnom, hogy X vagy Y zenekar teljesítménye nem volt az igazi, vagy esetleg nekem nem jön be, amit csinálnak. Viszont egy idő után rájöttem, hogy simán tudom a kettőt függetleníteni, főleg úgy, hogy eleve nem cél, hogy esetleg megsértsek, vagy degradáljak bárkit is. Időben már más kérdés, de ott is meg lehet találni az egyensúlyt. Ha visszaindul élesre az oldal, akkor fog igazából kiderülni, de valamiért úgy érzem, menni fog. A podcast most már önjáró, sokat nem kell vele dolgozni, inkább csak készülni rá néha, de mivel az újságírás, szervezés miatt eleve képben vagyok a zenekarok jelentős részével, így még ezt sem mondanám megterhelőnek.
Nem merült-e fel egy hammeres podcast, ha már van a stábban egy podcastképes ember?
Hát, megmondom a lehető legőszintébben: erről fogalmam sincs. Azt sem tudom, hogy ha lenne, ki csinálná, kik lennének benne, vagy mi lenne a koncepciója. Amióta itt vagyok, azaz most már bő nyolc éve, nem nagyon volt olyan, hogy én képviseltem volna a Hammert bárhol is, így ez, amit mondok, nyilván nem reprezentatív, szóval lehet, hogy már készül is a háttérben, viszont akkor engem kihagytak! (nevet) Nem tudom, hol tart a folyamat, de utána fogok nézni, mert már engem is érdekel.
– A hammeres melóval egyébként mennyire férnek össze a saját bizniszek?
– Szerencsére az évek alatt sikerült megtalálni azt a középutat, hogy mindenre jusson idő, energia és lehetőség is. A Hammerbe eddig nem írtam olyan sokat egy hónapban sem, hogy ne férjenek ezek bele. Bár volt, hogy elvitte az összes kreatív energiámat, de igazából a R&G inkább a saját lustaságom miatt döcögött ennyire. Viszont ha abból a szempontból nézzük, hogy mit lehet, vagy mit nem, akkor mindig is szabad kezem volt szinte mindenhol, ahova írtam. Nyilván a Hammerbe nem fogok Depeche Mode-ról írni, meg nyilván nem is lehet, ezeket szívesen megírtam mindig is a sajátomra.
– Van-e kitűzött látogatottsági cél, egyáltalán milyen lehetőségeket látsz 2021-ben ezen a téren egy zenei oldal előtt?
– Kitűzött cél nincsen, és kicsit ráerősítünk a nem zenei vonalra is, és a filmek, könyvek szintén nagy szerepet kapnak majd. Abban nagyon egyetértünk a többiekkel, hogy elsősorban ki szeretnénk írni magunkból a gondolatainkat, ha ez később találkozik a közönség igényeivel, annak nagyok fogunk örülni természetesen, de 2021-ben egy ilyen jellegű webzine megpörgetéséhez olyan marketing kell, amire se pénzünk nincsen, se emberünk, aki ért hozzá. (nevet) Lehetőségek téren pedig úgy vagyok az egésszel, hogy ha a régi partnereink, akik voltak, még mindig hajlandóak együttműködni velünk, esetleg tudunk kicsit bővülni ilyen téren, esetleg néha egy-egy játékot szervezni, akkor már elégedetten dőlök hátra.