Ismeritek azt az érzést, ami akkor kerít hatalmába, amikor hazaérsz? Nem, nem az otthonodra, a lakásra, vagy házra gondolok amiben élsz. Közel sem. Arra a helyre gondolok, ahonnan sosem szeretnél elköltözni, ahol szeretnél megöregedni, családot alapítani. Ez a hely mindenkinek máshol van, ez nyilván felfogás kérdése. Gyermekként arra gondoltam, hogy amíg élek, addig sárisápi leszek. Aztán Édesanyám halála után kicsit megváltozott bennem ez az érzés, hiszen rádöbbentem, hogy már sokkal korábban elvágyódtam onnan.
Az általános iskola ötödik osztályát már nem a faluban, hanem Esztergomban, a Gyakorlóban kezdtem, majd maradtam is itt a nyolcadik osztály végéig. Szerintem ez volt az a pont, amikor elszakadt bennem a kötődés a szülőfalu iránt. Szerettem ott elkezdeni a felnőtté válást, a mai napig van olyan Barátom, aki ott lakik, és néha szívesen látogatok ki, de valahogy nem tudnék már otthonomként tekinteni rá. Ennek okai eléggé szerteágazóak, és mivel mindenki a saját nézeteit tartja az igazsághoz legközelebb állónak, nem is szeretném ezt a részét boncolgatni. A lényeg: új iskola, új város, új emberek, ötödik osztály.
Eleinte nagyon élveztem a buszozást, nem is igazán tűnt fel, hogy máshová járok, mert az osztálytársakkal elég könnyen megvolt az összhang, hiszen abban a korban még könnyebben barátkozik az ember fia. Tetszett a város hangulata, a vár, a Bazilika, csak hogy a kötelező dolgokat említsem az elején. Szépen lassan kezdtem felfedezni magamnak az egészet. Nagyon egyszerű volt az ok: nyilván az újdonság varázsa is dominált, de az ok, amiért ez az öreg, nagy múltú város magába szippantott, az teljesen más volt.
Van egy barátom, akit a mai napig nagyon szeretek és tisztelek, egészen kicsi gyermekkorom óta. Ő Schummel Tamás névre hallgat, és rengeteg dolgot köszönhetek Neki. (Többek között a filmmániámat.) Ő csütörtökönként járt haza a kollégiumból, ezért én csütörtökön sosem mentem haza a menetrend szerinti buszommal, hanem csak azzal, amelyikkel Ő. Igen ám, de ez azt jelentette, hogy volt nekem majdnem négy kerek órám, amikor azt csináltam, amit akartam. Minden második héten a Városi Könyvtárban múlattam az időt, a páratlan heteken pedig sétáltam a városban, és elkezdtem felfedezni magamnak.
Akkoriban még aktívan működött a jó öreg Zöld Házban a Stage Diving nevű lemezbolt, ahol rengeteg kazettát és a későbbiekben cd-t vásároltam magamnak, majd hetedik-nyolcadik tájékán felfedeztem magamnak a megboldogult Molothow-Ligetet, és egyre inkább azon kaptam magam, hogy a haverok is Esztergomiak. Persze megvolt a sárisápi brancs is, de egyre többet jöttem be szabadidőmben is a városba.
Aztán mikor jött a középiskola-választás, akkor persze megjelöltem pár jobb nevűnek gondolt oktatási intézményt máshol (Budapest), de amikor felvettek, akkor bepánikoltam: Nem akarok máshová járni középiskolába! Így lettem Bottyános. Attól a naptól váltam végérvényesen esztergomivá.
A hétvégéket a Stresszben töltöttem, és már a koncertekre járás is szinte állandó program volt. (Évek múltán jöttem rá, hogy Dzsinyától annyi útmutatót kaptunk, amennyit talán senki mástól akkoriban. Apánk helyett Apánk volt. Mennyi hülye fia volt szegénynek.) Sok időt töltöttem Kalmár Árpi barátoméknál. (Ő ismertetett meg igazán a blues-zal, illetve Neki köszönhetem a Ghymes-rajongásomat is!) Azon kaptam magam, hogy már szinte itt élek! Volt, hogy csak az utolsó busszal mentem haza suliból, akkor is csak azért, hogy aludjak. Nagyon jó évek voltak.
Akkoriban a nyarakat két helyszínen töltöttem: az Epöli-sziklánál és természetesen Esztergomban. Ekkoriban már elkezdtem verseket írogatni (amit aztán szerencsére abba is hagytam!), amikhez a múzsát mind Esztergom szolgáltatta. Ide köthető az első szerelem – természetesen esztergomi lány- sőt, a be nem teljesülés miatti búfelejtés is.
Nagyon sokszor ültem a Várhegy oldalában a verses-füzetemmel és bámultam a Dunát, lestem Párkányt, a hajókat, és vártam az ihletet. Nem egy alkalommal volt, hogy egy-egy koncert, vagy nyári program után ezen a dombon, a csillagokat bámulva szundítottam el, az első busz indulásának időpontját várva. Aztán reggel otthonról mentem haza.
Amiért hálát adok a sorsnak és az életnek, az hogy Édesanyám és Édesapám nagyon szabadon, mégis szigorúan neveltek. Elnézték ezeket a kóborlásokat nekem, mert tudták, hogy tudok vigyázni magamra, meg szerencsére mindig ott voltak a barátok, hogy vigyázzunk egymásra. Amikor először elengedtek a Fesztergomra, nagyon izgatott voltam, előtte sosem voltam még több napos fesztiválon. Magával ragadott az érzés, a koncertek után a városban kóborlás. Szerintem ekkor jöttem rá igazán, hogy éjjel a városban még szebb, mint nappal.
Az évek múlásával nyilván változott a városkép is, maga a város is. A cikkből, akárcsak az oldalról mindenféle politikai felhangot száműzök, pusztán laikus szemmel mondom a véleményem. A vidám nyári programok helyét felváltotta a semmi, és a város is csak egy kietlen szellemváros képét mutatja időnként, csak egyetlen dolog nem képes változni: az otthonérzetem a városban. Az sziklaszilárd, még a jelenlegi tragikomikus helyzet ellenére is.
Aki egy kicsit is ismer, az pontosan tudja rólam, hogy majd minden napom azzal indul, hogy reggel, nyolc óra tájban felhörpintünk egy kávét a Czifra-Zöldség előtt, az Árkádok alatt. A finom, meleg, élénkítő ital az Árkád Édességből már egyfajta tradícióvá vált nálunk, fontos része a napnak, a hétnek. Nem csak a baráti társaság miatt, hanem mert számomra jóleső érzés a piacon minden reggel ugyanazokat arcokat látni. Van, akikről fogalmam sincs, hogy kicsoda, de az állandóság miatt már kialakult a köszönőviszony, nem egy esetben pár kedves szó is. Sőt, köttettek klasszikus kocsmabarátságok is. Ez is tipikusan falusi szokás, de hát a mi fatornyos kis városunk sem egy metropolisz, nem?
Muszáj egy külön bekezdést szenteljek a Sörakadémiának. Anno, mikor az eredeti tulajdonos, Rusz Peti még élt, akkor szoktam be, és szerettem meg. Mikor Ő eltávozott közülünk, sokáig hanyagoltam is a helyet, de aztán Bozsó barátomnak köszönhetően újra a rabja lettem, és vagyok megtalálható e vendéglátó ipari egységben meglehetősen gyakran. Van, hogy egy kávé és egy pohár szóda mellett órákat vagyunk képesek sportolni a régi törzsvendégekkel. Most legutóbb a kézilabda EB-n szurkoltunk a válogatottunknak. Ékes példája annak, hogy bármekkora Újpest-drukker Bozsó és jómagam is, sosincs itt feszültség ilyesmiből. Elég csak Golyóra gondolni, aki akkora Fradista, hogy hihetetlen, mégis mindig megvan a béke és a barátság. Zseniális, pótolhatatlan atmoszféra.
Amikor végig megyek a Vörösmarty utcán minden reggel, biccentve az ismerősöknek, vagy mosolyogva kezet rázok a cimborákkal, amikor felismernek a sarki vegyesboltban, a nevemen szólítanak a pékségben, a cipésznél, a bioboltban, vagy benézek Kati nénihez a Happy Marketbe egy szendvicsért, akkor minden egyes alkalommal hálás vagyok a sorsnak, hogy ide sodort, ebbe a városba. Nyugodtan mondhatnánk, hogy ez kialakulhatott volna bárhol, vagy akár lehetne ez Sárisápon is, akkor nem is vitatkoznék. Mégis úgy érzem, ennek itt kellett megtörténnie, Esztergomban.
Ahogy annak is, hogy itt lettem koncertszervező, a Sportalsóban, nem pedig a Fővárosban, vagy bárhol máshol. Még mindig itt megyek a legszívesebben rockzenei hangversenyre, de moziba is itt mennék a legszívesebben, mint anno a Petőfi Moziban. (Bár majdnem Esztergom, szóval a párkányi mozi törzsvendégeként tart számon.) Sőt, újságíróként sem akartam soha máshova menni, ezért is kezdtük el a városlogot használni Bencével. Ahogy az sem véletlen, hogy Kónya Bandi barátom is Esztergomban álmodta meg a Rejtélyek Házát és csinálta is meg, nem pedig másutt. (Mennyire hatalmas ötlet volt tőle, hogy városi nevezetességeket felhasználva készített nyomozó-túrákat? Hát nem? Hát de! Ilyen egy igazi esztergomi! Csak itt, csak a várossal, nem máshol és nem ellene! Példaértékű!)
Nem szabad elfelejteni azt sem, hogy ebben a városban lakott Babits Mihály, Szállási Árpi bácsi is megverselte párszor, hogy milyen szép a város, ahogy most én megírtam ebben a pár sorban. Van nekünk kiváló festőnk, akit szerintem nyugodtan nevezhetek a barátomnak, ugyanis az évek alatt Vincze Laci bácsival rengeteget fejtegettük az életet, legutóbb egy jó roséfröccs mellett. Ám számomra ugyanennyire fontos Bangó Miklós tanár úr és művész is, aki rengeteg anekdotával, lelki táplálékkal és sok szép rajzzal, illetve festménnyel öregbítette a város hírnevét. (Szegénynek nem kevés bosszús percet okoztam, amikor próbált megtanítani rajzolni. Ehhez kb. annyi tehetségem van, mint ritmusérzékem. Semennyi. ) Szintén nem kellene elfelejteni Rauch Irént sem, akinek imádom a festményeit, meg természetesen Őt is, hiszen remek szeme van, mindig megjegyzi, milyen jóképű vagyok. Soroljam még? Van nekünk híres zenekarunk, ráadásul több is: ott a Tűzkerék xT, a Le Panic, a (még nem annyira híres, de feltörekvő) C.Y.D., a Szépülő Városközpont, a Nyomkeresők, a Delight Inc., a Life is Marrow, a Groove Art, az Anagramma, meg még vagy tucatnyi banda, akik most nem jutnak eszembe. Sőt, itt van otthon Mr. Busta, a rapper, illetve Csut is, de nem feledkezhetünk el a város másik híres honlapjáról, az OxiBlogról sem. Van mire büszkének lennünk, szóval ezzel foglalkozzunk, kedves városlakók!
Annyi minden kavarog bennem most is, hogy tudom, abban a pillanatban, amikor kirakom a cikket, legalább fél tucat dolog fog eszembe jutni, amit kifelejtettem, de sebaj. Egy dolgot kellene észrevenni: minden itt van a szemünk előtt, csak fel kellene ismerni. Kicsit tenni a városért, és benne élni, nem máshol. Vannak itt programok, vannak itt lehetőségek, csak ismerjük fel, és ragadjuk meg. Ne azt mondjuk, hogy mennyire halott, közömbös, vagy egyéb negatív jelzőkkel illetett hely ez! Ne a negatív dolgokat soroljuk, hanem a pozitívokat, hogy az legyen a domináns! Töltsük meg élettel a várost, hogy egyszer a gyermekeink ugyanazt érezzék, amit én érzek most: Esztergomi vagyok, és büszke rá, mert ez a város az otthonom!