Érdekes a zenekarhoz fűződő viszonyom, ugyanis többször is láttam őket, illetve az anyagaikat is mind hallottam, de valamiért, amit nem igazán tudnék megmagyarázni, sosem sikerült maradéktalanul meggyőzniük, így nem lettem egy Szükség-fan. Mikor megláttam, hogy Ők lesznek a Dog Eat Dog előtt, úgy gondoltam, hogy na, adok a Srácoknak még egy sanszot, hátha most meggyőznek annyira, hogy a korrekt jelző helyett meg is kedveljem a muzsikájukat. A koncertbeszámolóban leírtam, hogy milyen volt a buli, így azt nem is részletezném, de amikor Mikó Laci mondta, hogy éppen másnap jön ki az új lemezük, tudtam, hogy meg fogom hallgatni.
A legnagyobb közhelyet engedjétek meg, hogy már a legelején elsüssem: a zenekar nevét viselő új lemez mindenképpen a csapat legérettebb, leginkább kidolgozott munkája. A Standing Wawes stúdiójában készített dalcsokor arcletépő sounddal szólal meg már az beindulástól fogva, hogy aztán 9 tételen keresztül, üresjárat nélkül vésődjön az elménkbe. Egyértelműen ez a lemez szól a legjobban a zenekar anyagai közül, olyan arányokkal és sounddal, amit mindig is hiányoltam tőlük, viszont emellett megmaradt a kosz és a dög is, hiszen a stílus is megkívánja!
Ami már a koncerten is kitűnt az új daloknál, hogy bizony a Srácok kezdenek megöregedni. Ezalatt ne azt értsétek, hogy a zenekar világa kifordult magából, szimplán inkább annyi: korábban talán sosem szorult ennyi üzenet és tartalom a szövegekbe. Sosem voltak rosszak a szövegek, de most egy hatalmas minőségi ugrást érzékelek, ami mellé még az énekteljesítményt is ki kell emeljem, ugyanis szerintem Laci is abszolút csúcsformában van mostanában. A hajón voltak, akik kritizálták a hangszínét, de szerintem ehhez a zenéhez ez, ilyen kell. (Néha kicsit fiatal Dexter Holland feeling nekem, ami most inkább dicséret, haha.) A hangszeres teljesítmények terén ugyanezt tudom elmondani, hogy remekül működik minden megoldás, hallani, hogy ki lett hozva a dalokból a maximum. (Egyik-másik breakdown pl. olyannyira el lett kapva, hogy még a vonaton is önkéntelenül bólogatok rá…)
Amit korábban nagyon hiányoltam a srácoktól, az egy igazi, jó értelemben vett, akár rádiókompatibilis sláger. Nos, ebből most született rögtön 2+1 is! A Most és a Kettő akkora húzónóta, hogy szerintem nincs ember, aki ezt a két dalt hallva ne kapjon rá a bandára, ha szereti a műfajt. A plusz egy dal pedig a Majoros Fanni vendégeskedésével rögzített, mondhatni ballada, az Egy kép még a fejemben. Ám már a lemezt nyitó, kvázi intro Fejünk felett instant libabőr volt, ahogy átmegy a szintén óriási slágerpotenciállal rendelkező Talpunk alattba. Egyedül a záró Holló volt az, ami kicsit nehezebben adta meg magát, bár az élőben is, a többi mind elvitt magával azonnal. Mindenképpen megsüvegelendő teljesítmény!
Sok egyebet tudnék még írni az egri ötös lemezéről, de abszolút feleslegesnek érzem. Ez a lemez mindenképpen magáért beszél, nincs szüksége nagyon ajánlásra. Egészen biztos vagyok benne, hogy jó időre beleragad a lejátszóba, és abban is, hogy ahol csak tehetem, meg fogom nézni Őket élőben is. Remélem lesz valaki, aki meglátja bennünk a potenciált és egy kicsit felkarolja a bandát, mert ott van bennük a nagyszínpados-lehetőség bőven. Már csak egy bakelit kellene ebből az anyagból.
Csúcspont(ok): Most, Kettő, Talpunk alatt
Mélypont(ok): —–
10/9! Új lemezt mihamarabb!