Lehet, hogy teljesen független az alábbiakban kifejtésre kerülő véleményemtől, lehet, hogy nem, de most, hogy a Katatonia megvált egyik alapító tagjától, Anders Nyströmtől, az idei új stúdióalbum, a Nightmares as Extensions of the Waking State, amely 2025. június 6-án jelent meg a Napalm Records gondozásában, a zenekar zenei történetének egyik legsötétebb fejezetét jelenti több szempontból is. Ez azért korántsem kis teljesítmény, tekintve, hogy a zenekar sosem volt idegen a szívszaggató, melankolikus történetek zenei nyelven történő megfogalmazásától. Akár a gótikus komorság mélységeit hagyják rezonálni a levegőben egy jéggé fagyasztott glóriaként, akár a legsötétebb vágyainkat vetítik ki a lassan zúzó, melankolikus progresszív zene vásznaira, a Katatonia albumai hajlamosak arra, hogy lassan, de biztosan egyre jobban rabságba ejtsenek.
A korai kiválóságok és talán a The Great Cold Distance (2006), valamint a Dead End Kings (2012) albumokon kívül a kiadványok nem ejtettek általában ámulatba azonnal. Egy idő után azonban mindig azon kaptam magam, hogy napokig nem tudtam szabadulni a lemezek lejátszása okozta fogságból. Az új album előtt megjelent két kislemez – a Lilac és a Temporal – látszólag a végletekig tolta ki ezt a hagyományt, hiszen eleinte a dalok nem nyűgöztek le annyira, de néhány hét után már nem tudtam csak egyszer belefülelni azokba. Szóval, azt gondolom ez jó előjel volt az album vonatkozásában.
Nem ismerem a receptet, honnan a zenekar ilyentén módon lenyűgöző mágiája, mintha a dalok valamilyen tudatalatti módon rögzülnének az elmében, még akkor is, ha úgy tűnik, nincs is hatása. A dalok valahol a tudattól függetlenül, kvázi lappangva várnak arra, hogy már az első adandó alkalommal vessék rá magukat a hallgatóra, mint egy elfojtott emlék. Olyasmi ez, amit szinte lehetetlen megfogalmazni, de könnyű érzékelni, majd értékelni – és a zenekarnak ezzel a kiadvánnyal mindez újra sikerült.
A nyitószám, a Thrice, meglehetősen riff-erősre sikeredett, ami persze érthető, mivel a zenekarban most két új gitáros is van – Nico Elgstrand, aki az Entombedből ismert, valamint Sebastian Svalland, aki korábban a Painnel dolgozott együtt. A dal megadja az egész album hangulatát, mintha a nagyfőnök, Jonas Renkse ezúttal a riffekre helyezett különös súllyal akarta volna megmotiválni az új gitárosokat. Az ismerősnek ható, atmoszférikus melankólia, amely az elmúlt években a zenekar védjegyévé vált, továbbra is hangsúlyosan jelen van, de talán nem annyira előtérben, mint az elmúlt pár albumon. Időnként a Thrice és a Liqud Eye szinte a zenekar 2009-es Night Is the New Day albumára emlékeztet, bár az utóbbi az atmoszféra mélyítésével, különösen a versszakokban, szinte már az ambient határait súrolja.
Eddig a pontig az album nem igazán lehet meglepő erejű a régi rajongók számára, de akkor robban ránk a Wind of No Change című szerzemény. A dal szinte úgy szól, mint egy gonosz Ghost-jellegű altatódal, a háttérben kórussal és a sátánkával flörtölő dalszöveggel. Na, ilyet még biztosan nem hallottál egy Katatonia albumon sem. A versszakok úgy bontakoznak ki, mint a lemez bármelyik másik, erős hangulatfokozó dalában – amolyan Dead End Kings-es jelleggel – de aztán a refrén egy csavaros fordulatot vesz, a kórusrész pedig szinte tisztelgés a szimfonikus dallammester Therion előtt. Először nem tudtam biztosan, mit gondoljak a dalról, valami vicc ez, hogy egyszerre csak sátánoznak egyet? Azonban minél többet hallgatom a dalt, annál inkább kezd a fejembe ragadni. Azt hiszem, ez már az ismerős Katatonia-effektus, működés közben.
Mára az első kislemez, a Lilac az egyik kedvencem lett, meglehetősen brilliánsan egyensúlyozik az atmoszférikus melankólia, a dübörgő riffek és a szívszorító dallamok között. Bár a dal nem éppen egy fülbemászó szörnyeteg, mint mondjuk az az azonnal ható és szívszorító Lethean a Dead End Kings-en, elég szépen rezonál a 2012-es album hangulatával. Ugyanez igaz a második kislemezre, a Temporalra is, ami most már szintén imádatom tárgya, pontosan ugyanezen okok miatt.
Az album második fele kicsit emocionálisabban indul, a Departure Trails a The Fall of Hearts (2016) lassan áramló, melankolikus vizein halad. A dal nem annyira emlékezetes, mint az album gyöngyszemei, de azt hiszem, idővel talán felfedi a magába szőtt sötét mágiát. Az album közepén elhelyezkedve egyfajta lélegzetvételnyi szünetet tart, bár nem vagyok biztos benne, hogy pontosan erre lenne szükség, hiszen egyik dal sem olyan száguldó tempójú, ami ilyesmit tenne szükségessé. Naponként változik, hogy vagy nagyon tetszik a dal, vagy egyáltalán nem, mindenesetre zökkenőmentesen áramlik vele tova az album, szóval ez van.
Ezután a Warden és a The Light Which I Bleed felpörgeti a tempót, kellemes, ütős riffekre épülve. Az utóbbi fő riffje, különösen a dal lezárásában, ahol néhány szintis vonós hangszínnel megduplázzák, ismét finoman a Therion szimfonikus hangzására emlékeztet. Ezt szintén nem gyakori gondolat a Katatoniával kapcsolatosan. Talán egyébként sokkal jobban működött volna az album záródalaként, mint az In the Event of, amelyből hiányzik a megfelelő epikus hangulat. Az utolsó két szám okolható valószínűleg azért, hogy miért is írták már le sokan ezt az albumot a megjelenése óta… Az Efter Solen egy szférikus, svédül énekelt ballada, a záró pedig egy kellemes riff, amely időnként talán egy kicsit túl is lett tolva hangulattal, legalábbis egy záródalhoz képest. Egyik dal sem feltétlenül béna, de szerintem nagyon rosszul illesztették bele őket a lemez dalfolyamába.
A zenekar felállásának legutóbbi változásait figyelembe véve a Nightmares as Extensions of the Waking State váratlanul nem lett meglepő. Értem ezt úgy, hogy értelmezésem szerint ha ez az album valamiféle új kezdetet jelent a zenekar számára, akkor ahhoz elég egyhangú. Másrészt Jonas Renkse már egy ideje a zenekar legfőbb dalszerzője, tehát az album egyre mélyebbre hatol a hangulati szférába, de szerencsére, némi és ismételten felbukkanó eszközként a gitárriffek erejével. Természetesen vannak csúcsok és völgyek, de mint más Katatonia album az utóbbi időkben, ez is a lassú érés terhét viseli magán. Egy olyan album megjelenési dátumának, amely ennyire figyelemre méltóan „őszi zenéből” áll, a nyár küszöbére helyezése meglehetősen ellentmondásos döntés volt, de azt hiszem, amikor végre beköszönt az igazi ősz, ez az album is meg fogja mutatni majd az igazi színeit.
8/10