Bármennyire szeretem Cyco-ékat, bizony egy szakadt régi kétszázasban sem fogadtam volna, hogy a (szerintem zseniális) 13 után lesz még valaha Suicidal lemez. Aztán belengette a góré, hogy bizony lesz, ráadásul az utolsó. Na, bumm neki! Aztán jött a tizenkilencre laphúzás: Dave Lombardo jön Eric Moore helyére! Állandóra! (A többi tagcserét helyhiány miatt nem sorolnám fel, ha nem baj.) Hiába nem vagyok egy Lombardo fan, azért ez egy kicsit jobban elősegítette azt az állapotot, hogy bizony nagyon felfokozott hangulatban vártam a korongot.
Túlzásba nem vitték, mindössze 11 nótát kapunk, aminél először lehet, hogy a kevés jelző felmerülhet, viszont amikor végighallgatjuk a korongot, akkor bizony meg kell állapítani: a kevesebb néha több. (Mellesleg korábban volt már rövidebb lemez is.) Dave játéka volt számomra egy nagy kérdés, hogy vajon mennyire fogja önmagát adni a dalokban, vagy mennyire hozza majd azt, amit egy ST lemeztől elvárunk? Szerintem valahol a kettő között van az igazság, ami viszont számomra több, mint jó. A kiemelt hangszeres tudás nyilván megvan, ahogy a zenekar többi tagjánál is, bár ez mindig is jellemezte a csapatot. Dave teljesen másképpen dobol, mint ami eddig jellemző volt itt, mégis felismerhetően ST-stílus. Az első néhány hallgatás alatt csak az Ő témáit emésztgettem. Eléggé jól sikerült összerakni ezt a 11 dalt, ugyanis kellően széles skálán mozognak ahhoz, hogy fel se merülhessen bennünk, hogy kimaradt volna valami, ami miatt szeretjük Muir-t és zenekarát.
Van itt kérem sodró lendületű crossover, thrash, hardcore és némi rádiós ízű sláger is, amolyan igazi Cyco Mico módra természetesen. Az a helyzet, hogy baromi nagy gondban lennék, ha ki kellene emelnem dalokat, mert meg merem kockáztatni, hogy egységesen erős mind a lemezről! Inkább csak olyat tudok mondani, ami elsőre és azonnal levett a lábamról: World Gone Mad!, Clap Like Ozzy, Get Your Fight On!, The Struggle Is Real, Still Dying To Live, This World, de szinte mindet fel lehetne sorolni, ám ezek abszolút taroltak azonnal. (A This World lebegős dallamaitól a libabőr kerülget mindig.) Minél többet hallgatom, annál inkább biztos vagyok benne, hogy még a 13-nál is erősebb anyaggal tértek vissza Mike-ék, ami azért elég nagy dolog, főleg annak fényében, hogy most nem kellett 13 évet várni a lemezre. Ezekhez a kiváló dalokhoz jön még Dean Pleasents gitárjátéka, amivel nem tudok betelni. Főleg a sound-ja és a szólói azok, amikre sokszor csak rácsodálkozni tudtam, egyfajta gyermeki naivsággal úgymond. (Bár a megszólalás hibátlan volta nem csak a gitárokra, hanem az egész lemezre érvényes.)
Az a helyzet, hogy bármennyire hosszan és gondosan akartam kielemezni, ahogy a Világ megőrül, egyszerűen feleslegesnek érzem. A dalok önmagukért beszélnek, aki szeretni akarja, úgyis fogja, mások pedig nyilván még mindig a korai lemezeket fogják etalonnak tekinteni, talán még az esélyt sem megadva ennek. Az biztos, hogy elsőre én is nehezen szántam rá magam, azóta sokszor kapom magam azon, hogy a cucc nem akar kiszállni a lejátszómból. Januárban muszáj lesz elcsípjem őket az Európa-turnén. Egészen biztosan átkoznám magam, ha kihagynám. Remélem Cyco meggondolja magát és nem ez a korong lesz az utolsó. Ha mégis, akkor viszont méltó befejezés.
Csúcspont(ok): Clap Like Ozzy, World Gone Mad, Get Your Fight On!, The Struggle Is Real, Still Dying To Live, This World
Mélypont(ok): Ezen a lemezen? Maximum az, amikor lejár és újra kell indítani!
10/10! MÉG! MÉG! MÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉG!!!! Mihamarabb folytatást!