Slash a Guns’N’Roses alapítójaként részt vett minden idők egyik legsikeresebb rockzenei debütálásában, olyan riffek és gitárszólók köthetőek a nevéhez, amelyek örökbecsűek – mint például a Sweet Child O Mine vagy a Welcome To The Jungle zenei motívumai. A gitáros egy „tét nélküli” blues lemezzel rukkolt elő. Lemezkritikánk.
A cilinderes, Gibson gitáros figura nem csak a belbecs, hanem az image szintjén is beleégett a popkultúra szövetébe – nagyjából ő a gitáros rocksztár archetípusa, még úgy is, hogy napjainkban a rockzene már korántsem annyira kelendő, mint a ’80-as, vagy ’90-es években. Slash azonban az idővel dacolva, nagyjából ugyanazzal a fizimiskával, és muzikális tartalommal a mai napig ül a ezen a képzeletbeli trónon, és nem igazán foglalkozik a divathullámokkal…A gitárhősök utolsó mohikánjainak egyike, és attól függetlenül, hogy valaki kedveli e a stílusát vagy sem, ez mindenképp tiszteletet érdemel.
A GNR alapvetően a ’80-as évek Sunset Stripen honos glam rock közegéből nőtt ki, de sikerüket alapvetően meghatározta, hogy egy kicsit kilógtak a többi zenekar közül…ennek a kilógásnak pedig az egyik fontos eleme Slash unikális gitárjátéka volt, amely nyilvánvaló és első hallásra a blues muzsikában gyökerezett.
Az anyazenekar szétesése után nem sokkal született meg az első, vegytisztán az ő nevével fémjelzett formáció, a Slash’s Snakepit: ennek az 1994-ben megjelent albumán az egyértelmű üzenet volt, hogy ki mit rakott a Guns N Roses boszorkánykonyhájába: míg Axl a monumentális és epikus zongora alapú alkotásokat hozta, addig Slash a bluesos/rockandrollos riffeket és szólókat szállította – a Snakepit dalaiban látszott először, hogy mi történik akkor, ha a cilinderes úr egymaga lesz dalszerző, akkor az egy lecsupaszított bluesrockos , Axl nélküli Guns lesz.
A blues iránti elkötelezettség nem állt meg itt: 1996-ban startolt a Slash’s Bluesball nevű banda, ahol már vegytisztán ez a stílus volt az uralkodó. De a főhős a legnagyobb blues ikonokkal is sokszor állt egy színpadon pályája során.
Az első, szimplán Slash néven megjelent szólólemez, majd az ebből kifejlődött The Conspirators már inkább a klasszikus hardrockot idézi, de a jellegzetes blues elemek mai napig a bongyorhajú bárdista sajátjai.
Ennek a fejlődési útnak szinte természetes mérföldköve a most megjelent Orgy Of The Damned című lemez, amely a blues műfaj nagy klasszikusainak interpretálását tartalmazza, illusztris vendégénekessel és session zenésszel karöltve.
12 dal, 70 percnyi tartalom – már a formátum és a hossz is a klasszikus „CD” időket idézi….
„a blues nem divat, holnap kinek kell” – énekelte már Deák Bill Gyula is – és valóban, ilyen lemezhossz, ekkora gitárszólókkal… manapság már legfeljebb csak az esztrád-bluest játszó Joe Bonamossa és néhány kortársa műveli – ők azonban, hiába képviselnek világszínvonalat, sosem értek el akkora ismertséget, mint a Gibson nagykövet…
Pro kérdés, hogy egy blues feldolgozáslemez mennyire lehet sikeres vagy létjogosult 2024-ben, kontra viszont az, hogy Slash akármit csinálhat, hiszen letett ő már annyit az asztalra, hogy ne legyenek a közönségelvárások vagy az egzisztenciális félelmek miatt álmatlan éjszakái…ha épp szívszerelemből ilyet akar csinálni, akkor ennyi, a legrosszabb ami történhet vele, hogy lesz egy kevésbé értékelt lemez a diszkográfiájában.
Épp ez az, ami érződik ezen az egész anyagon: nincs világmegváltás, csak pár ősblues előadva a haverokkal, jó kedvvel, bőséggel. Aki szereti ezt a fajta muzsikát, az szeretni fogja, aki nem, az nem emiatt fogja megszeretni, de azt meg kel, hagyni, hogy ez egy abszolút tisztes és önazonos alkotás.
A mostanában újra aktív The Black Crowes frontembere, a Chris Robinson vendégeskedésével nyit a lemez, a The Pusher című tételben: és, bár a mester gitársoundja és legátói ezer közül is felismerhetőek, de Kate Hudson exférje is egy egyedülállóan karizmatikus torok: így a két fenomén remekül erősíti egymást ebben a tételben.
A Crossroads szinte egyetlen blues válogatáslemezről sem hiányozhat, így nyilván itt is helyet kapott: Gary Clark Jr. társaságában egy tempós interpretálásban hangzik el a dal, amelynek a középrésze egy klasszikus, lebegős, jammelős gitárpárbajos etűd.
A műfaj másik nagy klasszikusa a Hoochie Coochie Man, ahol az egyik legautentikusabb arc és mentor, a ZZ TOP vezér Billy Gibbons dörmög a mikrofonba -és persze maga is elnyű pár gitárhúrt, főleg a dal hosszúra nyújtott levezetésében…
Chris Stapleton a neves country énekes az Oh Well-t adja elő, ami az egyik olyan darabja a lemeznek, amelyben először villant igazán nagyot Slash, főleg az első szólónál…
A kortárs rock kedvelői bizonyára kedvelik a Dorothy nevű hölgyet, aki rekedtes hangjával már nem egyszer kapta meg a női Robert Plant jelzőt. A Key The Highway című középtempós buli dalt választották neki, ami jó döntés volt, hiszen remekül áll neki.
Az Awful Dreams című tételben két régi dolog kerül elő: az akusztikus gitár, és Iggy Pop. Mindkettő remek választás, főleg együtt…talán a legbluesabb blues a lemezen…
Aztán a Free és a Bad Company egykori frontembere, Paul Rodgers és a Born Under The Bad Sign kicsit újra felpörgeti a lemezt, de csak finoman – Rodgers hangja egyébként semmit nem változott, valószínűleg ő az egyik olyan idősödő rocksztár, akinek a hangszálain nem fog az idő…
Innen aztán rögtön egy másik dimenzió: a kissé modernebben hangszerelt Papa Was a Rolling Stone, és az egykori Disney üdvöske, Demi Lovato csap a lovak közé, de nagyon fokozatosan, egy közel 8 perces építkezés során érik el a csúcspontot.
Ha boggie, akkor AC/DC, és Brian Johnson: a Killing Floor: ha valaki eddig valaki hiányolta a műfajra jellemző hangszert, a szájharmonikát az anyagról, az itt azt is megkapja.
Tash Neal inkább az újabb generáció képviselője, a Living for the City egy remek funky, kicsit a ’80-as évekre hajazó hangzással és érzettel – ez meglehetősen elüt a lemez többi tételétől, de remek buli nóta, és így a new orleansi hangulat is beköszön kicsit.
A Stormy Monday alapvetően az egyik legszívszaggatóbb blues dal, Beth Hart baritonjával pedig kifejezetten vészjósló – az ember hátán feláll a szőr, jó értelemben.
A Metal Chestnut az egyetlen saját szerzemény az albumon, „természetesen” instrumentális. A riff, a betétek, a díszítések, a szólók annyira jellegzetesen Slashesek a dalban, hogy nincs is kérdés, ki írta a lemezt….
Műfajában 10/10, de a kissé irreleváns jelleg miatt legyen csak 10/8 – de mindenképp remek anyag, a műfaj kedvelőinek.