Általam az idei koncert felhozatalnak leginkább várt estéje is eljött végre. Azon kevesek egyike lehetek, aki Bruce Dickinson munkásságát az ellenkező irányból ismerte meg. Nálam előbb jött a szólómunkássága iránti rajongás és csak utána a Iron Maiden. Szóval egy igazi bakancslistás koncert eseményt pipáltam ki a nyár első napján. Még egy bő évvel ezelőtt is azt gondoltam, hogy sohasem fogom élőben hallani ezeket a zseniális dalokat Bruce mestertől. De hála Istennek a sokat halogatott és nagyon régóta készülő The Mandrake Project lemezbemutató turnéja elérte Magyarországot. Egészen korán megérkeztem a csepeli helyszínre és döbbenetes sor fogadott, ami bőven az utcán túlnyúlt. Viszont a szokásos patent és gyors beengedésnek hála nagyjából 5 perc alatt már bent is voltam a Barba Negra területén. Nagyon jó volt látni mennyi embert érdekel Dickinson szóló bulija.
Ennek hála az előzenekar szerepét betöltő Divided is már egy majdnem megtelt sátor előtt lépett a deszkákra. Ha nem is maradt ki nálam a zenekar, mert lepörgettem az eddig megjelent két lemezüket a koncert előtt, de ettől még majdhogynem szűz füllel hallgattam végig az előadásukat. Ami valamilyen kellemetlen technikai zűrrel kezdődött, de hála az égnek ez nem vetette vissza a lelkesedésüket. Ahogy látom az eddigi túltolt imázsból elkezdtek visszavenni, ami szerintem igencsak jó ötlet. A zenekaron látszott, hogy nem most kezdték az ipart, kicsit sem voltak megilletődve a lehetőségtől, a nagy színpadtól és a jókora tömegtől. Profin és üresjárat nélkül tolták végig a nekik szánt időt, és ennek köszönhetően a közönség is vette a lapot. Zeneileg sem igazán lehet beléjük kötni, ezt a fajta refrén centrikus slágeres metalt kevesen művelik itthon, illetve kevesen művelik jól. Ha a koncerten beígért harmadik lemez majd markánsabb arccal fog rendelkezni, akkor még összejöhet nekik a nagyobb ismertség vagy akár az áttörés is. A potenciál ott van bennük.
Baljós árnyak vetültek Bruce Dickinson első igazi magyarországi koncertjére, mert egy komolyabb légúti betegséggel küzdött a mester, a pletykák szerint nem sokon múlott, hogy elmarad a magyar koncert. Az utánunk következő bulit, a bukaresti állomást már kénytelen volt lemondani. Ennek ellenére a teljesítményén egyetlen másodpercig sem látszódott meg a betegsége. Toltec 7 Arrival intró után elementáris erővel foglalta el a színpadot Bruce Dickinson és az aktuális szóló csapata. Picit sem éreztem a mesteren azt, hogy bármi probléma lenne az egészségével, pontosan az az őrült, derviseket idéző lendület volt benne, mint az utóbbi negyven X évben bármikor. A közönség részéről már az elsőnek érkező Accident Of Birth alatt is egészen euforikus volt a hangulat, és ez egy másodpercre sem szűnt meg a buli végéig. Még most a koncert után jónéhány nappal is egészen beleborzongok ha eszembe jut, hogy dörögte a majd hatezer ember a dal zseniális refrénjét. Hasonlót utoljára a tavalyi Pantera koncerten tapasztaltam. Csak abból lehetett sejteni, hogy nincs minden rendben, hogy főhősünknek majdnem minden dal után hátra kellett mennie orrot fújni, illetve leülni néhány másodpercre pihenni. Gyakorlatilag az egész koncert alatt ez volt a rutinja, de újra hangsúlyozom, ez az ének teljesítményén szó szerint semennyire sem hallatszódott.
Az ezt követő dal talán Bruce egész életművének az egyik legmarconább darabja; az Abduction jött, majd ezután az est egyik csúcspontja, személy szerint az egyik legnagyobb kedvencem; a Laughing In The Hiding Bush. Zseniális volt így élőben azzal a tonna súlyú koszos riffel operáló dal. A következő dal az új albumot (The Mandrake Project) felvezető Afterglow Of Ragnarok alatt is érezhető volt, hogy picit sem lóg ki az életműből, és a közönség reakciója ezt szépen alá is támasztotta. Ezt követően is még rá tudott dobni egy lapáttal a hangulatra! A Chemical Wedding és főleg a Jerusalem egészen döbbenetes szintű együtt éneklést okozott, az egész Barba Negra egy emberként dalolta a veretes sorokat. Majd ismét két új lemezes dal következett, a zseniális refrénnel megtámogatott Resurrection Men és a kiváló Rain on the Graves. A következő The Edgar Winter Group instrumentális dalát, Frankenstein-t még akár feleslegesnek is mondhatnánk, ha nem eleve azért került volna a programba, hogy Bruce tudjon pihenni egy kicsit, de a betegségét figyelembe véve különösen fontos volt így a koncert vége felé. Innentől kezdve csúcspont csúcspontot követett! A The Alchemist azzal a romlott misztikumával, a Darkside of Aquarius ezoterikus mega dallamaival, de az egész koncert tetőpontja egyértelműen minden idők egyik legcsodálatosabb dala; a Tears of the Dragon volt. Számtalanszor hallottam már ezt dalt, a Scream for Me Brazil koncert verziója pedig a mai napig vastag lúdbőrt tud okozni. De azt a katarzist, amit így élőben adott, nem tudom hová tenni, és teljesen őszintén mondom, hogy konkrétan megkönnyeztem. Ráadásban már csak két dal volt hátra a Tyranny of Souls-ról a Navigate the Seas of the Sun, amit lemezen mindig is kicsit sótlan dalnak tartottam, de így élőben ez is abszolút jól működött, a sokszorosan elismételt refrénjével együtt.
A program végén rátapostak még egyszer a gázpedálra a The Chemical Wedding dalóriásával, a The Tower-rel, ami tökéletes zárása volt egy tökéletes estének. Szinte minden a főnökről szólt ezen a koncerten, viszont amiről még nem beszéltünk az Dickinson szólócsapata. Kiváló zenészek, akik tökéletesen interpretálták ezeket a legendás dalokat. Éltek a színpadon és volt jelenlétük, ettől függetlenül ez mégis egy one man show volt.
Elolvasva ezt a koncert beszámolót valószínűleg soknak fog tűnni a szuperlatívusz, de én tényleg ilyennek éltem meg. Vannak koncertek, amikről már akkor érzi az ember, hogy legendásak lesznek mikor még tart az előadás, ez is ilyen volt. Bruce Dickinson most augusztusban fogja tölteni a 66. életévét. Őszinte leszek én nagyon nem bánnám, ha innentől kezdve nem az Iron Maidenen lenne a fő hangsúly, hanem a szóló dolgain. Persze ennek igen kicsi az esélye, de tudod mit Bruce? Akkor egyezzünk ki egy ötven ötvenben. Tényleg egyre kevesebb ilyen kaliberű előadó mozog a világ színpadain. Nem szabad kihagyni az ilyen estéket, mert ki tudja lesz-e még rá egyáltalán alkalom. Köszönöm Bruce, hogy kitartottál ilyen betegen is, köszönöm élményt.
U.I.: Ismételten kifejezetten jól szólt a koncert a Barba Negrában. Ki érti ezt?! Vagy lehetséges, hogy én vagyok mindig szerencsés? Ja és köszönet a Barba szervező csapatának is, hogy ilyen kaliberű előadókat hoznak el nekünk hétről-hétre, hónapról-hónapra.
Képek: Polgár Péter