Sokszor gondolkodtam már azon, hogy mi is az, ami a mai színtérről hiányzik, illetve alig megtalálható. Szerintem az olyan zenekarok, akik egyszerűen csak szórakoztatni akarják a közönséget és saját magukat is. Nem kell mindig a világ végét várni, nem kell mindig a világmegváltás!
Ezen a januári szombat estén az agyig megtelt Barba Negra is bizonyította, hogy igenis van igény a feelgood muzsikára, muzsikálásra. Mert ezen az estén fellépő zenekarok másról sem szóltak, mint az önfeledt szórakozásról, szórakoztatásról. A Barbához érve az első döbbenet az volt, hogy gyakorlatilag túlnyúlt az utca végén a beengedésre váró sor, de hála Istennek a szokásos patent beengedésnek köszönhetően nagyjából 5 perc alatt bent voltam.
A második döbbenet az volt, hogy már a kezdő Brothers of Metal is majdhogynem teltház előtt kezdett bele a programjába. Számomra Ők teljesen ismeretlenek voltak, csak a koncert előtt csekkoltam le néhány dalukat. Maradjunk annyiban, hogy nem feltétlenül nekem zenéltek. A hülye névválasztás miatt eddig nem is volt kedvem rájuk keresni. A koncerten egy kedves barátom megjegyezte, ennél még a Childrens of Metal is jobb lett volna. De ahogyan látom a spotify lejátszásaik számából, illetve a közösségi oldalaik népszerűségből, nem csak fényes jövő áll előttük, hanem már masszív rajongótábor áll mögöttük. Népszerűségben akár be is érhetik földijeiket, a Sabatont. A koncertjükből annyi maradt meg, hogy ők nem szóltak még jól, továbbá nem igazán értem a három énekes létjogosultságát, pláne, hogy a két férfi torok egészen hasonló orgánummal rendelkezik. Egyébként a közönség java része abszolút zabálta a koncertet, szóval elképzelhető, hogy a hiba az én készülékemben van. Egy későbbi alkalommal, ahol a hangzás értelmezhető lesz, bennem több, bennük pedig kevesebb sör lesz, akkor talán én is jobban fogom venni a lapot.
A következő fellépő, a Gloryhammer viszont maximálisan meggyőzött, pedig hozzájuk is némi szkepticizmussal álltam. El nem tudtam volna képzelni, hogy az általam nem túl nagyra tartott Alestorm énekese, Christopher Bowes amolyan mellék projektje ilyen kiváló zenekarrá növi ki magát. Pedig egy ideje nem tart már a zenekarral a turnékon. Már az intro is hatalmas húzás volt. Behoztak a színpad közepére egy életnagyságú Tom Jones-t és elindították lemezről a Delilah-t. Vicces volt és abszolút bulizásra hívó! A színpadkép a zenekar koncepciójához méltó, monumentális vár, illetve kastély volt megjelenítve. Egy zenekar életében mindig problémás, amikor frontembert kell cserélni. Pláne, ha egy olyan karakteres énekesről beszélünk, mint Thomas Winkler. De az új srác, Sozos Michael színpadi jelenlétben és hangban is szinte felülmúlta elődjét. Énekesi adottságairól már a tavaly megjelent kiváló Return to the Kingdom of Fife albumon is meggyőződhettünk. Maga a koncert az első pillanattól kezdve igazi népünnepély volt. Itt már a hangzás is magára talált, nagyjából a keverő magasságában telt volt, arányos, és mindent jól lehetett hallani. Dundee fiai mindent bevetettek, ami egy unikornisokkal és goblinokkal harcoló alakulattól csak elvárható. Volt itt minden! Egészen imádni való az, hogy a zenekar egy pillanatra sem veszi komolyan önmagát, de komolyan veszi a közönséget és a zenélést. Ennek a bandának minden pillanata nagybetűs SZÓRAKOZTATÁSRÓL szól, a közönség pedig erre maximálisan vevő volt. Az első pillanattól az utolsóig együtt éltünk, lélegeztünk a zenekarral. Mind a négy lemezről megkaptuk a legnagyobb slágereket. Győztek! Meggyőztek!
Következett a Co-headlining turné másik főzenekara, a Beast in Black. Ők gyakorlatilag az utóbbi években haza járnak hozzánk. Sőt nyugodtan nevezhetjük tiszteletbeli magyar zenekarnak őket, már csak Molnár Máté miatt is. Annak idején Anton Kabanen 19-re lapot húzott, mikor otthagyta a Battle Beast-et, de nagyon bejött neki, mert a Beast in Black-kel bankot robbantott. Népszerűségét jól bizonyította ez a koncert is. Már a színpadkép is egy komoly zenekar benyomását keltette, monumentális volt, látványos és jól kivitelezett. Szorosan kapcsolódott a legutóbbi albumhoz, a Dark Connection koncepciójához. A koncert amolyan Best of slágerparádé volt, de a legnagyobb hangsúlyt az utolsó lemez kapta. A közönség végig a zenekar tenyeréből evett, nem csak a refréneket, hanem gyakorlatilag az összes dalszöveget együtt énekelte a teltházas Barba Yannis Papadopoulos-szal. Ezzel a diszkós, időnként techno-s metal zenével nehéz is lenne tévedni. Ezeket a dalokat Isten is arra teremtette, hogy együtt táncoljunk és énekeljünk rá. De jöjjön egy kis negatívum. Ennek a nagy diszkózásnak megvannak az árnyoldalai is. Néha nehéz volt eldönteni, hogy mi az, ami valóban élőben szól és mi az, amit slamperről játszanak be. Nekem gyanús volt, hogy nem csak az egyes ütemek, hanem más is lemezről szólt. De ha van vájtfülű, aki máshogy hallotta, akkor az javítson ki. Ettől függetlenül nagyon jól éreztem magam!
Összességében kiváló évkezdő koncert volt. Három olyan zenekart láthattunk, akiknek mindene a szórakoztatás. Nagyon kellett nekem/nekünk ezen az ünnepek utáni megfáradt januári szürke szombaton.