A georgiai testvérpár, Chris és Rich Robinson által alapított The Black Crowes egy önmagán túlmutató jelenség. Ők azok, akik az indulásukkor az amerikai rockzene egyik legmeghatározóbb formációja lettek. Egész egyszerűen azért, mert a ’90-es évek elején, a grunge és az elektronikus zene térnyerése közepette hozták vissza a köztudatba a klasszikus, blues alapú hard rockot. A maguk korában különutasok voltak, mégis hatalmasra tudtak nőni. A robbanásszerű debütálás után ’90-es évtizedben sikert sikerre halmoztak – ennek csúcspontja a stílusikon Jimmy Page-el készített közös lemezük és turnéjuk volt 1999-ben. Az ezredfordulóra aztán elfogyott a lendület, a formációt belső feszültségek, hullámvölgyek, és a két alapító testvér közti egyre inkább elmérgesedő viszony jellememezte. Ez nyilván a kreativitásra is kihatott, a banda többször leállt, majd végül 2015-ben hivatalosan is bejelentették a feloszlásukat. 2019-ben aztán ujjáalakultak, és azóta lemezeket jelentetnek meg, és turnéznak. Ennek a kacskaringós karrierútnak a jelenlegi pillanatképe a március 13-án megjelent új lemez, az A Pound of Feathers. Lemezkritikánk.
A banda előző lemeze (Happiness Bastards) 2024-ben jelent meg, így azt nem mondhatjuk, hogy a Robinson tesók túl sokat tétlenkednének. Ami a mostani, „Pounds” lemez kapcsán első látásra – pardon, hallásra – szembetűnik, az a roppant nyers és naturalisztikus hangzás, és a korábbihoz képest kicsit dühösebb, depisebb hangulat, amit már maga a fekete fehér borító is sugall, még az előtt, hogy a hallgató elindítaná a play gombot.
A lemezre jellemző tiszta és energikus hangzás nem véletlen, ez egyfajta koncepció volt a zenekar részéről: az egészet Nashvilleben, mindössze 8–10 nap alatt rögzítették Jay Joyce producerrel, aki az előző Happiness Bastardsért is felelt. Érezhető, hogy volt egyfajta „vissza a gyökerekhez” gondolat az egész mögött: szánt szándékkal van megidézve az analóg korszak szelleme és hangzása. A The Black Crowestől sosem állt távol a The Rolling Stones munkásságából merített inspiráció, vagy keményebben fogalmazva, a plagizáció sem. Ez a párhuzam most sem változott, a Profane Prophecy című nyitó dal a Stones vagy a Faces legszebb napjait idézik és nem ez az egyetlen ilyen a lemezen.
A „Varjak” munkája sokszor, főleg a korai években, a vidám rock and rollról szólt: az A Pound of Feathers azonban hangulatában és megszólalásában is sötétebb, súlyosabb és néhol karcosabb, megkockáztatom, hogy a zenekar történetének legérettebb lemeze ez bizonyos szempontból. Ugyanakkor, vagy ezzel együtt, jellemzi a dalcsokrot némi kísérletezés is: a korábbi munkáikhoz képest bátrabban nyúltak a pszichedelikus elemekhez és a country hatásokhoz, jellemzően a High and Lonesome és a Queen of the B-Sides dalokban vagy a záró Doomsday Doggerrel című tételben.
Ez a kettősség a hallgatóban is disszonanciát szül: nyilván, egy ilyen zenekar esetében az ember alapvetően, akár tudat alatt is, egy kis laza boogiet várna, ehelyett pedig sok helyen sötét és ragacsos woodoot kap. Chris hangja és Rich riffjei nem koptak meg, csak kaptak egy más irányt, és egyfajta érettséget és mélységet, ami lehet, hogy már a korral jön. Félreértés ne essék, az A Pound of Feathers nem akarja feltalálni a spanyolviaszt, de a The Black Crowes-nek nincs is erre szüksége.
Ez egy hangzásában dögös, mondanivalójában őszinte rocklemez, ami bebizonyítja, hogy 2026-ban is van helye a klasszikus rocknak, ha azt ilyen belülről jövő szenvedéllyel játsszák! Az viszont biztos, hogy a néha már-már grunge előadókat idéző depresszív hangulat miatt nem ez lesz az a lemez a banda diszkográfiájából, amit a rajongók egy kis laza autókázáshoz vagy BBQ sütéshez „használnak”. Ez a lemez teret és időt kér magának: hiányoznak róla a klasszikus rockhimnuszok, a nagy közösen énekelhető „kocsmadalok”, és a jó értelemben vett slágerek. Viszont van rajta jó pár elgondolkodtató riff, dallam, dalszöveg, vagy hangszerelési megoldás, ami egyszerre új, és megszokott.
7/10