A The Hellacopters idén tölti be a 30. életévét, ez így azért – a röpülve szálló idő miatt – egyszerre felfoghatatlan, de a tény miatt rendkívül impozáns is. A 90-es évek közepe óta egyébként maga az együttes is a gazdag stíluskavalkádjával együtt folyamatosan ünnepi színekben pompázik, mivel sleazetől a rockon át a power popig a srácok óriási érzésekkel építik be hatásaikat a felvételeikbe. A Nicke Andersson, Dregen és Robert Eriksson által alapított banda energikus koncertjeiről, fülbemászó dallamairól és a 70-es, 80-as éveket idéző nyers, csiszolatlan hangzásáról ismert. Az Overdriverrel a svédek nem térnek le a 2022-es visszatérést jelentő Eyes Of Oblivionnal kijelölt útról, ez a lemez is a fenti stílmix alapján készült, egyedi hangzással kombinált, egyszerre nosztalgikus és előremutató kiadvány, amelyről sajnos a krónikus kézsérülése okán a fenegyerek, Dregen ezúttal hiányzik (majd a színpadokról is fog még egy ideig), de egyébként a legtöbb dolog természetesen ugyanaz, mint korábban.
Azért azt mindenki tudja, hogy a The Hellacoptersnél mindig is Nicke Andersson koncepciója és jövőképe volt az elsődleges, olyannyira, hogy az Overdriveren először jelent meg egyedüli producerként is. Ezzel együtt kiemelném itt a főnök énekstílusát is, mivel a maga jellegzetességével, a durva, nyers érzelmek és a fülbemászó, dallamos érzékenység tökéletes keverékével ad egy rendkívüli egyediséget is a banda megszólalásának. Andersson dalszerzőként is dicséretre méltó melót végzett, mivel – ahogyan magamnál is tapasztaltam – a dalok vége után még sokáig betapadtak a szövegrészletek, a refrének vagy a dallamok. Hozzáteszem, ezúttal az új-zélandi basszusgitáros, Dolf DeBorst írta a dalok egy részét, azért tuti, hogy ezek is átfutottak Andersson finoman kalibrált „high energy rock’n’roll” szűrőjén is, mivel meglehetősen tipikus Hellacopters-módon hangzanak, amelynek szerves része Anders Lindström boogies zongoraszőnyege és Robert Eriksson ütős változatos dobolása is.
A Token Apologiesben egy energikus riff szabadítja fel és ránk a szilaj és szélesterpesz rakendrollt, sűrű hangzással és tökéletesen megragadva azt a nyers, csiszolatlan lényeget, amelyről a zenekar ismert már a debütáló Supershitty to the Max! óta.
A kiemelkedő számok közé tartozik a Don’t Let Me Bring You Down, amelyben az erőteljes ritmushoz idomul Andersson összetéveszthetetlen gitározása, valamint az (I Don’t Wanna Be) Just A Memory, amely inkább a lélekkel teli előadásmódjával pengeti meg az érzelmi húrokat, de ott van benn az erőteljes dinamika is. A Doomsday Daydreams elmerül a sötét témákban, de az áradó energiájával erősen leköti ez is a hallgatót. Dicséretes a zenekar azon képessége, hogy zökkenőmentesen tud váltani az olyan vidám számok között, mint a Faraway Looks és az olyan átgondoltabb pillanatok között, amit a Coming Downban hallhatunk. Mindegyik dal olyan szintű dalszerzői mestermunkát és átgondoltságot feltételez, amely sajnos egyre ritkább a mai (teljes!) zenei környezetben.
Szövegvilágában az Overdriver (ami egyébként Andersson egyik leggyakrabban és legrégebben használt gitárpedáljáról kapta a címét) olyan témákat érint, mint az önvizsgálat, a nosztalgia és a modern élet összetettsége, amelyek egyértelműen kifejeződnek olyan számokban, mint a Do You Feel Normal és a The Stench. Ez utóbbi amúgy egy rendkívül erős ballada, amely olyan kapcsolatokról szól, amelyek a csili-vili külsőségek láttán szépnek és jól működőnek tűnnek, de mélyen nehezen leleplezhető konfliktusokat rejtenek. Az utolsó szám, a Leave A Mark magas szinten zárja az albumot, maradandó benyomást téve a hallgatóra, egyúttal tükrözve a banda szellemiségét is: olyan zenét kapjon a hallgató, amely az utolsó hang elhalványulása után is rezonál.
Összességében az Overdriver egy igazán ajánlható és igényes produkció a The Hellacopterstől, bár úgy érzem, hogy az igazi zenei finomságok és a „hűha” élmény elmarad, korábban talán élesebbek és kreatívabbak, hozzáteszem fiatalabbak és vadabbak is voltak. Ebben nincs semmi különös, ez néha megtörténik azokkal a bandákkal, amelyek három évtizede ilyen magas minimumszintet tartanak és akiknek minden új kaidványa igazából csak a korábbi saját diszkográfiájukhoz hasonlítható. Ugyanakkor bebizonyították azt is, hogy a mai rockvilágban továbbra is számolni kell velük, a lemez maradandó örökségük újabb méltó adaléka.Valószínűleg ezek a dalok élőben bontakoznak csak ki igazán. Bárcsak ott lehetnék egyszer és meggyőződhetnék róla, talán el is mesélném…
8/10