Az a szerencse ért, hogy megjelenés előtt hallhattam a Redneck Roadkill legújabb lemezét. A valamikor az év tavaszán, nyár elején érkező lemez egyik legfőbb érdekessége, hogy klasszikus, amerikai country muzsikát tartalmaz, européer ízek nélkül. Mivel a csapat első lemezét nagyon sokat hallgattam anno, felfokozott várakozással ugrottam neki a második korongnak.
Nagyon nem akarok kerülgetni a dolgokat, így egyből belevágok a közepébe. Hála a gitáros/dalszerzőnek, Vik Flames-nek, sikerült a figyelnem a lemezírási folyamatra úgymond, és egy-két exkluzív infóra szert tennem menet közben. Ám még így is kicsit megijesztett a 17 dalos lemez ötlete, mert ennyi dalon keresztül minőséget prezentálni, az kérem nem kis teljesítmény. Ha az Intro-t és az Outro-t, illetve két átvezetőt levesszük, kapunk 13 dalt, amiből négy feldolgozás, egy klasszikus saját értelmezésben és egy bónusz az előző korongról, vagyis annak egy másik változata, 8 vegytiszta új és saját tétel. Így már máshogy hangzik az összkép, viszont az a koncepció, miszerint a zenekar megmutatja a country (szinte) minden arcát egy albumon belül, elég nagy vállalásnak tűnt.
Az a nagy helyzet, hogy a 17 Tales about creeks, dirt roads, trucks and tailgatin pontosan azt nyújtja, amit a címében és az előzetes ígéretekben vállalt: egy elképesztő utazást, rengeteg váltással és kis túlzással két egyforma stílusú dal nélküli, mégis kerek, egységes lemezzel. Van itt hillbilly, pop country, new country, country rock, rockabilly, blues és talán még bluegrass is. Nem tagadom, először voltak kétségeim, hogy egy ilyen eklektikus elgondolás működhet, végül azonban fejet kell hajtanom, mert elismerem: nem csak működik, de egyenesen adja is magát a koncepció! Ez azért is lepett meg egy kicsit, mert az első néhány hallgatásnál csak azt hallottam, hogy jók a dalok, de valahogy nem állt össze lemezzé az egész. A korábban hallott két dalnál, a nálunk debütált Tailgatin Day-nél és a meglepiből átküldött Catfish Swamp Creek-nél is úgy voltam, hogy hűha, oké, két bombajó dal, de ezek egy lemezen? Aztán mit ad Isten, igen, most már én is azt mondom, hogy ez legalább annyira jó döntés volt, mint amekkora vállalás.
Ami nagyon szimpatikus, hogy nincsen egy egységes, a soundot sterillé, élhetetlenné tevő szűrő, hanem igenis dalonként van minden finomítva, ahogy kell. Mondjuk ebben az esetben ez nem is nagyon lehetett volna másként. Nem akarok dalonkénti elemzésbe belecsapni, mert egyszerűen felesleges. Van néhány dal, amit valamiért érdemes kiemelni és ezeket ki is fogom, inkább néhány érdekességet említek meg. Az egyik ilyen, hogy tényleg bátran nyúltak a srácok a country-eszköztarhoz. Ebből a szempontból szerencsés, hogy nálunk annyira nincsen kultusza/tábora ennek a zenének, hogy odakint nem egy előadóra rásütik, hogy ők a country árulói, mert mernek haladni a korral és nem megragadni 50 evvel ezelőtt zeneileg. Ezen a lemezen ez ráadásul úgy történik meg, hogy az abszolút hitelesen előadott Hank Williams feldolgozás, az I Saw The Light után megszólaló Fill The Jar semennyire sem hat idegennek, pedig teljesen máshogy közelíti meg a stílust. Aztán ott van például a Down The Roadhouse, ami már szinte rocknóta, amolyan ZZ Top, vagy akár Jason Aldean módra, óriási húzással, hibátlan refrénnel. És nagyjából itt állt össze a kép, hogy miért is működik igazán a Redneck Roadkill: a hitelesség miatt. Ezek az arcok ugyanis nem csak szeretik ezt a zenét, hanem így is élnek, nincs fellépő és civil ruha, csak egyféle van! A szövegeket sem kinti klisékhez igazítva magyarították kicsit, hanem írták, ami jött.Ez pedig végképp szerethetővé és hitelessé teszi az egészet. Ezen ponton pedig azt megjegyzem, örvendetes, hogy nem kell borzalmas hunglishsal előadott zagyvaságokat hallgatni, hanem odafigyeltek erre is a srácok. A lemez végére pakolt New Boys from Old Town új verziójában helyet kapó Ganxsta Zolee pedig magyarul tolja benne, így Őt sem érheti az ákcentus vádja. Ez a dal, ebben a formában főleg, ismét a country egy másik vonalát villantja fel, megidézve kicsit a korai Luke Bryan lemezeket számomra.
Egyetlen egy dologba tudnék egy kicsit belekötni, ha akarnék, az pedig a borító. Ezen a téren lehetett volna egy cseppet minőségibb munkát végezni, viszont a digitális világban már ez nem egy fontos dolog. Már csak azért sem, mert extra limitált példányban forgalomba került az album pendrive-on is, ami egyedileg gyártva, egyedi mintával ellátva készült. Tartalmazza a lemezt wav-ban és mp3-ban, ráadásul hozzácsapták a Tree Session Live DVD-jük anyagát is, ami egy igazán hangulatos koncertanyag, amin végképp kijön, hogy a Redneck Roadkill egy olyan örömzenélés, amit a csapat nagyon komolyan vesz. Ha ezt a pendrive-ot nézzük, akkor szinte biztosra merem mondani, hogy kiállításban idén ennek nem lesz ellenfele itthon, egyszerűen etalon kiadás.
Egy szó, mint száz: a 17 Tales about creeks, dirt roads, trucks and tailgatin egy a várakozásokat messze felülmúló alkotás lett, amit hallgatva kicsit elgondolkodtam, hogy egy megfelelő managerrel még az is lehet, hogy az amcsik életükben először importálnának country-t… Az biztos, hogy a nyár és a bbq partik soundtrackje már megvan! Ha rendelnél magadnak CD-t, illetve a készlet erejéig pendrive-ot, akkor írj a vik.flames@gmail.com címre!
10/10! És ez a pontszám most szerintem nem csak szubjektív, hanem objektív is!
