Vannak olyan olvasmány élmények, amikor nem igazán ragad magával a könyv, nem falom a lapokat egymás után, ráadás a hibákat is azonnal észreveszem, mégis erősödik bennem az érzés, hogy ez nekem tetszik. Ilyen volt első találkozásom Ray Naylerrel.
Szerintem ez a hangulata miatt van. Az a lassabban csordogáló, nem kifejezetten izgalmas, de feszült, belső monológokkal teli thriller, ami annak ellenére, hogy talán túl sok szálon fut, és ezekből néhány nem igazán fut sehova, hogy az ígéretes elképzelés ellenére kicsit felemás a végeredmény, mégis leköt és jó élményekkel gazdagodva teszem le, amikor befejeztem.
Szereplői egyébként érdekesek, de túl sokan vannak, és épp ezért egy 280 oldalas történetben nem lehet mindegyikükkel ugyanúgy foglalkozni. A fontosabbak, mint Lilja, a feltaláló is csorbát szenvednek bizonyos pontokon, pl. találmányát, ami egy fajta McGuffinként mindenkinek kell, hiszen alapjaiban változtathatja meg a világot, nem ismerjük meg annyira, hogy tisztázva legyen, pontosan mi ez és mi lesz a sorsa végül. Nekem sokkal érdekesebb volt Lilja háttere, amiben a menekültválság témaköre is visszaköszön, és nem csak arra koncentrált az író, hogy a menekült hogyan éli meg az új élet ígéretét, hanem hogy az otthon maradtak miként viselik szerettük „elvesztését”, miközben egy totalitárius rendszer elnyomásában tengetik mindennapjaikat.
Szerelme, Palmer, aki a szabad világ szülötte, szintén jól felépített karakter, és annak ellenére, hogy mellékszereplő, a dramaturgia szempontjából kifejezetten fontos. Az ő átlagpolgárán keresztül ismerjük meg a kémkedés és cselszövés világának átláthatatlan hálóját. Ez az egyik olyan szál, ami talán a legjobb és legtisztább lezárást kapta. De itt van nekünk a Föderáció elnöke, akinek tudata mindig újabb testbe kerül, ha a jelenlegi túl öreg lesz ahhoz, hogy feladatát elvégezze. Az ő kormányzása, illetve kormányzásának megdöntése körül forog a sztori, amit hírszerző ügynökök, összeomló államok, véres lázadások, elnyomó hatalmak és a mindent is irányító mesterséges intelligencia népesít be. Az MI szerepe most már egyáltalán nem újdonság a sci-fi irodalomban, így elmondhatjuk, hogy már mindent olvastunk, amit ebből ki lehet hozni, és Nayler se okoz meglepetést ilyen téren. Mondjuk nem is erre építette történetét, ebben a világban az AI már teljesen megszokott, sőt országokat irányít, és az emberek úgy élik mindennapjaikat, hogy tudják, egy gép „irányítja életüket”, hozza a döntéseket, amik befolyásolják mindennapjaikat. Nayler a háttérbe tolta azt amire mások egy egész sztorit építenek, és inkább a high-tech kémkedés és a politika útvesztőiben próbál lavírozni.
Sajnos ezúttal csak próbál, mert a túl sok főszereplő és az elvarratlan szálak zavarossá teszik a végeredményt, így hiába a sok izgalmasan induló felvetés vagy a karakterek érdekes belső világa, a végén felemás érzés marad az olvasóban. Ennek ellenére egyáltalán nem elvesztegetett idő, amit Az elásott csatabárdra szán az olvasó, mert nem mindennapi olvasmány ez a könyv. Kicsit nyomasztó, de néhol félelmetesen aktuális, és bőven ad gondolkodni valót, nyomot hagy az emberben. Még az is lehet hogy kap egy második esélyt, hátha sikerül kibogozni a tényleges mondanivalót, összekötni a széteső narratívát.