Érdekes utat bejárt brigád a Buckcherry! A 2000-es években a mainstream kapujában voltak. A 15 című lemezük igazi sikeralbumnak számított a tengerentúlon. Két hatalmas sláger is volt rajta, a Crazy Bitch és a Sorry (pár hónappal ezelőtt el is érte a kétszeres platina státuszt ez az album az Egyesült Államokban). Az igazi áttörést azonban mégsem tudták elérni. Hogy ez minek köszönhető, nehéz lenne megfejteni. Nagy valószínűség szerint ez a megváltozott zenei klímának is köszönhető. Nem tudtak és nem is akartak a Nu-metal színteréhez tartozni. A 2009-ben megjelent Black Butterfly című album is kiválóra sikerült, az azt követőek azonban inkább középszerűek voltak, a megfáradás jeleit kezdte mutatni a banda. 2016-ban újra gurítottak egy nagyot, mert a Rock ’n’ Roll című lemezük visszahozta a régi mágiát.
Az utóbbi években két poszton is csere történt a bandában, 2019-ben Francis Ruiz került a dobok mögé, továbbá 2020-ban Billy Rowe lett a szólógitáros. Az új album ismeretében jót tett nekik a vérfrissítés. Visszatértek a régi gyökerekhez. Ismét olyan érzés volt, mintha a ’70-es évekbeli Aerosmith jammelne az Appetite for Destruction korszakos Guns N’ Roses-al. Már a nyitó 54321 rendesen ránk rúgja az ajtót. Igazi sleaze rock sláger. Az első 3-4 dal alatt nem is nagyon lankad a lendület. Sohasem az eredetiségéről volt híres a Buckcherry, de a harmadik dalnál (Hellbound) igencsak kilóg a lóláb, illetve Angus Young gitárja. Ennek ellenére egy kiváló szerzemény, még akkor is, ha majdhogynem jogdíjat utalhatnának érte az AC/DC-nek. Ezt egy igazi seggrázós, herflis boogie követi, a Gun című nóta, ami jól állna a korai Aerosmith-nek is. Ezek alapján úgy tűnhet, hogy a Buckcherry sűrűn használja, illetve másolja a rockdínókat, de valójában a hatásaik jól körvonalazhatóak. Egyszerűen a ’70-80-as évek tökös rock ’n roll-ját próbálják hitelesen játszani, éppen ezért nem lehet a szemükre vetni, hogy sokszor elég egyértelmű az ihlet forrása. Az album második fele egy kicsit leül, de itt is hallhatunk két fantasztikus balladát, Wasting No More Time és a The Way. Ebben a két dalban igazán megmutatkozik énekesi kvalifitása Josh Todd-nak. Itt jegyezném meg, hogy aki szereti Miles Kennedy-t (Alter Bridge, Slash), annak mindenképpen érdemes Buckcherry-t hallgatnia, mert ennek a két csávónak kísértetiesen hasonló hangja van. A lemezt záró Barricade-nél ismét rátaposnak a gázpedálra és egy laza rock ’n roll slágerrel ér véget az album. Összességében ismét előtűnt a régi tűz, még ha nem is éri el a 2000-es években kiadott műveik színvonalát. Nem is kell túlbeszélni az egészet, mert ezt a fajta zenét érezni kell, hagyni, hogy sodorjon, vigyen magával!
Hellbound egy kövér 8-as (9-es felé tendálva)!
A Rose Tattoo már valamikor a ’70-es évek végén megénekelte:
„Nice boys, don’t play rock ’n’roll
Nice boys, don’t play rock’n’roll
I’m not a nice boy, and I never was.”
Ez Josh Todd-ra kimondottan igaz! Talán ő az utolsó, klasszikus értelemben vett rosszfiú rocksztár. Ez a fajta nyegle, nem törődőm, önmagába szerelmes frontember nagyon hiányzik a színpadokról. Sokkal-sokkal több Josh Todd-féle arc kellene a színtérre, mert kezd túl sok lenni a „szomszéd srác” a rock bizniszben.