Nem tudom miért, de egészen régtõl fogva rajongok a kérész-életû produlciókért. Több ilyen formáció van, akik egyetlen lemezzel ajándékoztak meg minket, ám én mégis a „kedvenceim” közé sorolom õket. Természetesen ezalatt nem azt kell érteni, hogy napi szinten hallgatom õket, de néha jólesõ érzés elõkaparni a lemezüket, és a lejátszóba helyezni. Nos, a Pleasure Bombs is ilyen.
Ha még nem hallottál róluk ne csodálkozz. Nekem sem volt, és még most sem nagyon van semmilyen háttérinfóm a bandáról. Ezt az egyetlen lemezt készítették, és slussz. Eltûntek. Nem tudom, hogy kerültek rögtön nagykiadóhoz, de most nem is ez a lényeg!
A stílus kicsit pop-os, mármint amcsi értelemben, rockos, glames cucc, nõi énekkel. Igazából semmi extra. A hangzás korrekt, multikiadós iparosmunka. A hangszeres munka viszont teljesen fasza, sõt, néhol kifejezetten egyedinek is mondható. Mivel ez a grunge hajnala volt már, néhol még egy kis seattle-i hatást is vélek kihallani a dalokból, bár lehet, ez csak az én grunge-ra ráállt agyam mondatja velem. A zenészek tehát jók, ám Janet Dailey éneke kicsit lapos, néhány helyen már-már unalmas.
A borító szintén semmi extra. Mai napig emlékszem, pedig 7 éve vettem a korongot egy turkáló-cd-boltban, csak a gerincét láttam, és csak az ATCO logo miatt vettem ki. Aztán láttam lyukasztott borító, lyukasztott vonalkód… Tehát prómóciós/zúzásra ítélt kiadvány. Nekem sem kellett több, rögtön megvettem. Gondoltam nagyot nem tévedhetek, 500 forintért… És nem is tévedtem.
Senki nem fog új kedvencet avatni ezzel a koronggal, ám mégis ajánlom mindenkinek legalább egy meghallgatás erejéig!
Csúcspont(ok): Tumblin' Down, Love Machine, Love Takes A Walk
Mélypont(ok): A lemez többi részének színvonala egységes. Mélypontnak nem tekinthetõ, ám az említett három dalt nem éri fel! 🙂
10/7,5