Ha adnék címet a kritikáknak, akkor most valószínűleg a Kapcsolatom az Ørdøg-gel című eszmefuttatást olvasnátok éppen. Adva vagyon egy zenekar, akiket (most már) nagyon kedvelek. De nem volt ez mindig így…
Az utóbbi időben elég sok nagyon jó hazai lemez is megjelent, roppantul örültem, hogy egyre több csapat kapja össze magát és rak le olyan lemezeket, amik bizony felveszik a versenyt a külföldi bandák anyagaival, akár az élvonalbeliekkel is. A Sötétanyag mindenképpen ilyen. A Tíz fekete dal hangzása nagyon tetszett, olyan harmóniában volt a dalokkal, ami (szerintem) nagyon ritka. Az új korongnak mégis sikerült erre rálicitálnia, annyira, hogy ha egymás után meghallgatjuk a két lemezt, fényévnyi különbség van. Varga Zoli és a SongSong Production olyan munkát végzett, amiről csak szuperlatívuszokban lehet nyilatkozni. Sikerült megtalálni azt a határvonalat, ahol találkozik a kosz és a dög a sterilitással. Egyfajta olyan elegy ez, ahol tényleg minden úgy és olyan arányokkal dörren meg, ahogy a lehető legjobb. Andris elképesztően nagyokat énekel a lemezen. (Csak nekem ugrik be néha a párhuzam a fénykorában lévő Rudán Joe-val?) A ritmusszekció egészen elképesztő dolgokat művel. Salim basszusa talán még sosem szólt ennyire erőteljesen, bár ennek ellenére sem tolakszik sosem előtérbe, mégis fontos a szerepe, Szűcs Peti pedig rendkívül fifikásan üt. Abszolút illik a kettős játékára a kevesebb néha több, szigorúan a legjobb értelemben. Az nem kérdés, hogy a zenekar sokat nyert Wackor Miki csatasorba állításával, még azzal együtt is, hogy Szentpéteri Zsolti önmagában is remek dolgokat művel, mind dalszerzés, mind hangszeres játék terén. Érezhető, hogy kapott némi súlyt a muzsika itt-ott, viszont néhol pedig szellősebbnek hat, annyira, hogy levegőhöz jussunk a szövegek mellett.
Kapunk 9 új dalt, ami nem sok. Fel is vontam a szemöldököm először, egy kis csalódottsággal, miszerint: Csak ennyi? Igazából nem vagyok egy dalhalmozó-fetisiszta, főleg azért, mert inkább klasszikus, 10-12 dalos lemezeket pártolom igazán, itt valahogy meglepett ez a dalmennyiség. Aztán később megfejtettem: a Sátántangó nagyon ütött elsőre, viszont az Államtitkár meg nagyon nem, ezért akartam sokat. Elkezdtem hallgatni a lemezt, lepörgött a 9 dal, majd újra. És újra. Aztán megint. Azon kaptam magam, hogy foglyul ejtettek a nóták. Először csak a Keringő úgy tényleg (iszonyat durva ez a dalszöveg, olyan asszociációm van rá, bevallom: kicsordult a könnyem, mikor az a kép jött a szemem elé), aztán a Mintha, a Fényhozó és a Sátántangó persze. Amikor a Grungery-n megjelent Miki kritikája, felemlegetve a Black-Out párhuzamot a Fényhozó szövegében, amit én egyébként a Lángoljban is érzek, akkor kezdtem el jobban emésztgetni a többi dalt. Az előbb említett párhuzamot szigorúan pozitív adalékként tessék értelmezni, nem holmi utánzatként. Csodálatosan köszönnek vissza hangulatok, szóképek, amik olyanok, mintha, közben pedig 100%-ban érezni és tudni, hogy ezek Vörös Andris sorai. Hihetetlen, hogy mennyi értelmezése lehet egy-egy sorának, szövegének. (Emlékszem, a Tíz fekete dal számairól is nagyon jót beszélgettünk a Sportalsóban egyszer, menyire mást mond egy-egy sor, rímpár az embereknek.) A 100X100000 volt az, amivel nem tudtam mit kezdeni leginkább. Hallottam, hogy óriási slágerpotenciál van benne, de valamiért mégis úgy éreztem, hogy ez nem az én dalom. Aztán amikor az Államtitkár beütött, újra nekimentem és úgyanúgy jártam vele: elvitt, elvarázsolt és fogva tartott. A benne lévő prózabetét annyira idegenül hatott benne elsőre, úgy éreztem, megtöri a dal lendületét, nem akarom én azt oda, most meg elképzelni sem tudnám a dalt a Száz év magány nélkül. Milyen szép is, amikor a kortárs regény találkozik a kortárs költészettel és harmonizálnak, igaz? A fele tréfa és az Óriás leszel szintén olyan darabok, amik ugyan elsőre is slágeresek, sokadik hallgatásra képesek beérni annyira, hogy tényleg sikerüljön felfedezni az értékeiket.
Az gondolom eddig is elég egyértelmű volt, hogy engem abszolút bekebelezett a Sötétanyag. Sokat kellett rá várni, hiszen 2 és fél év telt el az első óta, mégis azt gondolom: megérte. Ha a következő anyag is ekkorát húz majd, nem is lehet kérdés, hogy az Ørdøg megkerülhetetlenné válik a hazai zenei életben. Annyira kijön, hogy ez az egész egy kötelezettségek nélküli örömzenélés, hogy ez a felszabadult hangulat nagyon átjön a produkcióból. Szívből remélem, hogy felfedezik maguknak az emberek. Megérdemelnék.
10/10. Nézzetek hülyének, de egyszerűen nem tudom nem rajongani ezt a lemezt. Köszönöm a CD-t a zenekarnak! Ti is beszerezhetitek az ehavi HammerWorld mellékleteként, illetve az alábbi linkeken!
Rajong, követ: https://www.facebook.com/ordogmusic/
Informálódik: https://ordog.org/
Rendel, fanatizálódik: https://popshop.hu/770-ordog