Ki gondolta volna, hogy a tradicionális indiai zene és a metal remek párosítást alkothatnak? Pedig a Bloodywood kigondolta, sőt meg is csinálta! A 2016-ban alakult új-delhi-i banda kezdetben a YouTube-ra dolgozgatott (popdalok metal feldolgozásait töltötték fel), mielőtt saját zenét kezdtek volna farigcsálni. Fokozatosan hívták fel magukra a figyelmet az online melójukkal, aztán 2019-ben már a Wacken Open Air-en (meg több fesztiválon) találták magukat. Debütáló albumuk, a Rakshak 2022-ben jelent meg, az meg ráadásul felkerült a Billboard eladási listájára is. Az azóta eltelt időszakban persze nem csak a népszerűségüket, hanem az albumaik számát is megduplázták, 2025-ben második lemezükkel, a Nu Delhivel térnek vissza, egy különleges albummal, amely ezúttal is a hagyományos indiai zene és a metal egyedi fúziójára épít, kijelenthető, hogy immár hagyományőrző jelleggel.
Elsőre feltűnt, hogy a számok zsúfolásig tele vannak kövér riffekkel, amelyek Karan Katiyar fúvós hangszereivel és a hipnotikusan ható dobokkal együtt ugráltatják meg a hozzám hasonló, gyanútlan és öreg hallgatót, képzelhetitek… Ez nem a Rakshak dalainak egyenes folytatása, sőt ismétlése, ez valami sokkal változatosabb, élettel telibb. Mint egy indiai hullámvasút, keményebb kiállásokkal és rap-orientáltabb énekkel.
A lemez a Halla Bol-lal indul, amely hindi énekkel és zenével kezdődik, majd fokozatosan egy ütős, bombasztikus metalba, sőt majdnem metalcoreba torkollik. Jayant Bhadula énekhangja fantasztikusan erőteljes, megvan a tökéletes egyensúly a muzsika és a vokalizáció között. A személyes kedvencem, a Hutt érkezik nagy lendülettel, egyszerre hindi és angol nyelven, egybeforrva, ahogyan a két zenei hatás is fémes egységbe kovácsolódik a dühtől fűtött, de mégis optimista (a gyűlölet ajándékká transzformálása a téma) szövegek kíséretében, igazán egyedi élményt nyújtva a hallgatónak, a vége felé pedig majdhogynem death metalt tálalva elénk.
A Dhadak inkább „csak” szimplán metal, ismét az angol és a hindi között váltogatva, amolyan „keményen dolgozz az álmaidért” szöveggel, Raoul Kerr tiszta rappelése és a hindi kórust elmorgó Jayant Bhadula remek vokális teljesítményével. A „Float like a butterfly, sting like a motherfuckin’” szövegrész egy hatalmas kántálós refrénhez vezet bennünket, szerintem igazi koncertfavorit lesz. Amikor azt gondolnánk, ennél már nem lehet fokozni az indentitások masszává gyúrását, a Bekhauf következik, amelyben a Babymetal, az általam nehezen értelmezhető japán metal lánykaegyüttes működik közre. Sok minden történik ebben a számban, de nagyon szórakoztató ez a kaotikum. A három nyelv közötti zökkenőmentes átmenetek, Bhadula és a Babymetal énekének kontrasztja és az elektronika egy újabb bizarr réteget ad hozzá ehhez az egyveleghez, amely valahogy mégiscsak működni kezd. Mondjuk ha hallottad már a Babymetal Electric Callboy-jal kollaboráló RATATATA-ját, nem lepődsz meg ezen sem.
A Kismat egy indiai folk intróval, poposan indul, majd egy kirobbanó, tradicionális jelleggel is bíró heavy metal riffalapra felépülve egy rögtön ható és rögzülő, kiemelkedő dallá nemesedik. A refrén himnikus és erőteljes, míg a szövegelés gyors, már-már a rap határát súrolja. A Daggebaaz, ami egészen oda…sz, egy másik sziklaszilárd alappal rendelkező szám, indusztriális infúzióval tuningolva. Bár a mély, öblös morgós ének a verzékben nem igazán tűnik ki, a refrén nagyon szórakoztató, hagyományos-pattogós indiai tempóval, miközben a dal továbbra is metal marad, ugrálós darab. Csak engem emlékeztet kicsit a Panjabi Mc Mundian To Bach Ke-jára?
A Tadka a lemez másik favoritja nálam, ami egy kis folkkal indít, majd átvált egy metalos intróba. Az ének szolid, de ritmikus, a refrén pedig akkora súlyú, hogy itt még a Linkin Park is eszembe jut, nyilván véletlenül. De figyelmeztetlek, ettől a daltól éhes leszel. Hogy miért? Mert az indiai konyháról, az ételről szól és tökéletesen bemutatja a zenekar azon képességét, hogy a humort hogyan lehet masszív metallá formálni, a végén böfivel. Curry metal, no!
Szédületes utazásunk Nu Delhiben ér véget, a címadó dallal. A szám a szülőváros előtt tisztelegve a következő szöveggel kezdődik: „Üdvözöljük a vad vadkelet földjén, ez a dzsungel törvénye és a fenevad uralma.” Tökéletes számnak tűnik a lemez lezárására, és igazán definiálja is a Bloodywoodot a maga identitásában. Ez a szám nem csak a metal és az indiai folkzene közötti egyszeri összefonódást képviseli, hanem annak természetes egységét is, közben meg valódi himnusz, amely vitathatatlanul az eddigi legjobb Bloodywood-dal – ütős rappel és hatalmas refrénnel, riffekkel, fuvolával és ütőhangszerekkel fűszerezve, az album mellett a koncertek lezárásának is kiváló eszköze.
Szóval a Bloodywood ezúttal egy igazán fűszeres fogássort szolgált fel a Nu Delhivel. Megvan benne az összes íz, amit szeretsz az előző albumról, de felhasználva néhány új összetevőt is, hogy friss maradjon. Kezdetben nem éreztem úgy, hogy ez az album nekem való, de az első hallgatás után azon kaptam magam, hogy értékelem az egyedi hangzásukat és újrázok a hallgatásával. Van, aki azt mondta, hogy ez az album egy középkorszakos (értsd: nem épp ereje teljében lévő) Soulfly-ra hajaz, de szerintem egy nagyszerű album, a legjobb értelemben véve bizarr és magával ragadó. Érettség és a természetes hangzás terén hatalmas előrelépés az előző lemezhez képest annak ellenére, hogy nyilvánvalóan a zenekar még csak a kezdetén van egy izgalmas zenei utazásnak, de kijelenthető, máris az ázsiai (sőt!) metal kulcsfontosságú tényezőjévé váltak ezzel a kiadvánnyal a The Hu mellett. Koncertet magyarhonba!
9/10