Sokan mondják már sajnos, itt az ideje, hogy a régi bandák lelépjenek a színről, ennek ellenére (vagy talán éppen ezért) ezek az ősrégi zenekarok az elmúlt években sorra adják ki a pályafutásuk legjobbjai között számon tartott anyagaikat. Csak vessünk egy pillantást a Judas Priest, a Saxon vagy akár Scorpions legutóbbi kiadványaira.
Nincs ez másképp a már régen legendássá nemesedett Deep Purple-lel sem, amely fiatalos lendülettel szabadította a világra a =1 című, legújabb albumát, amely egy izgalmas visszatérés a legutóbbi, kissé halvány 2021-es Turning to Crime feldolgozásalbumot követően. Simon McBride gitáros az „új fiúkra” jellemző hévvel pumpált friss vért a zenekarba, így ez az új lemez a klasszikus Mark II-évek lendületét és groove-ját ötvözi olyan energiával, amely száműzi még a gondolatát is annak, hogy az öregfiúk kihúznák a konnektorból az erősítőiket.
A csúcsproducerrel, Bob Ezrinnel való együttműködés miatt a megszólalásra nem lehet panasz, a Purple mind az öt tagja, a közöttünk fennálló kényes egyensúlyt fenntartva ragyoghat, minden hangszer szellősen megfér egymás mellett. Míg McBride és a billentyűs Don Airey, azaz az „újoncok” (utóbbi immár huszonkét éve tagja a bandának) azért kissé előtérbe kerülnek a különböző szóló-improvizációk során, mindig a DALOK állnak a dolgok középpontjában, ezúttal semmit és senkit sem kell feláldozni a megvalósítás és megvalósulás oltárán. Ian Paice ezúttal is üti a sziklaszilárd alapot, amelyre ráépül a stabilitás vára, Roger Glover kőkemény basszusjátéka.
Pedig nem volt ez mindig így a zenekar történetében (hol van már Mr. Blackmore?), hiszen ilyen világklasszis játékosoknál mindig jelen lehet a magamutogatásra való kísértés, de ez már a múlté, jelenlegi érdemük, a nyilvánvalóan jelenlévő kölcsönös tisztelet már megakadályozza, hogy minden egyes ego szabad érvényesülét kapjon.
Sok dicséret illeti ezúttal is a korát meghazudtoló Ian Gillant is, aki már maga mögött hagyta a Child in Time sikolyait, de itt ugyanolyan frissen és fitten szól a hangja, mint társai hangszerei. Miután ugyanazt a bölcs utat választotta, mint Robert Plant, itt már nincs stúdiós csalás, át- és kialakította a hangterjedelmét, miközben megőrizte a rá mindig is jellemző énekhangot és stílust, dalszövegei pedig továbbra is hozzák a szintén megszokott fanyar humort.
Don Airey ismét bebizonyítja, hogy manapság a világ egyik legjobb billentyűs virtuóza, majdnem tökéletes helyettesítője a néhai, nagyszerű Jon Lordnak (ezért Szabó Krisztián barátomtól elnézést is kérek), az albumon végzett munkája időnként a mesterre emlékeztet, de nyilván saját stílussal és egyéni ízzel fűszerezve. Hasonlóképpen, elkerülve a számtalan nyilvánvaló összehasonlító sztereotípiát, a Purple jól járt Simon McBride-dal is, a kelta tűz és a játékos stílus újfajta megközelítést is hoz a klasszikus hangzáshoz, persze az „ősök” maximális tisztelete mellett.
A lendületes Show Me-vel indulunk, megmutatkozik egyből, hogy ez egy újjászületett banda, a billentyűk és a gitár kölcsönhatása, játékos adok-kapokja remekül irányba állít bennünket, de mindenki hozzáteszi azt az egyéni mágiát, amely mindig is mindenki más fölé emelte őket, a következő A Bit On The Side is szintén jelzi, itt bizony semmiféle fáradtságról nincs szó.
A Portable Door egy igazi kincs, a kislemezen előzetesen megjelent dal olyasmi érzést kelt, mintha az 1984-es nagy visszatérő Perfect Strangers albumukról maradt volna le, egy igazán izgi zümmögéssel. Az Old-Fangled Thing és az If I Were You többrétegű és önfeledt örömjátéka szerintem szintén örömet szerez majd minden régi rajongónak, de rengeteg újat is hozhat. Ezrin a legjobbat hozta ki ezúttal is a bandából, ösztönös és zsigeri örömzene ez, minden fásultság nélkül. Annyira érezhető, hogy egy baráti társaság vidám és virtuóz jammelésének végeredménye, hogy a hangulata szinte átragad a hallgatóra is.
Mivel a recept bevált eddig is, miért is ne folytatná a Purple ezen az úton, a Lazy Sod, a Now You’re Talking és a Bleeding Obvious szintén a banda remek formáját igazolja, annyira, hogy többször is meg kell hallgatni, érdemes. A No Money to Burn-nél pedig már-már olyan obszcén módon élénk a legendás banda, hogy kétséget sem hagynak afelől, továbbra is mindenki mást dicsőségesen a porban hagynak és minden idők legnagyobb hard rock bandájaként tündökölnek, fanyar mosollyal az arcukon tekintve az alattuk lévőkre.
Nem csak egy nagyszerű Deep Purple album ez és nem csak egy nagyszerű rockalbum, a =1 egy igazán nagyszerű zenei teljesítmény, amely megérdemli, hogy világszerte mindenhol megünnepeljék. Remélem, még sokáig szórakoztatnak minket. A királyok újra elfoglalták trónjaikat! Mindenki üdvözli a királyokat!
10!!!