Öt évvel az első At Night I Fly-nagylemez, a (cél)közönség által méltán magasztalt Mirror Maze után megérkezett a tíz dalos folytatás, amely a collision/fusion/division címet kapta. Már a cím és a borító is azt sejteti, hogy itt korántsem direkt, tipikus és habkönnyű kompozíciók sorakoznak, de aki ismeri a csapatot és/vagy annak fő dalszerzői, Bátky Zoltán „BZ” énekes és Horváth András Ádám gitáros előéletét, eleve biztos lehetett ebben.
Jómagam nagy százalékban hallgatok egyszerre komplex, rétegzett, érzelemgazdag (nem feltétlenül érzelmes), súlyos zenéket, melyekben a gitár és a dob mellett az ének milyensége – ha nem is annyira fajsúlyosan, de – szintén fontos számomra, ám ritka az az eset, hogy legutóbbi „vigye el” a produkciót. BZ-ék esetében ez így működik nálam a Stonehenge óta – természetesen ez nem jelenti azt, hogy a hangszeresek teljesítménye ne lenne egytől egyig elismerésre méltó. A kultikus formáció Angelo Salutante albumáról a Wendigo dal refrénjével láncolt végérvényesen magához BZ hangja. A közelmúlt fellépései pedig azt igazolták, hogy a színpadon szintúgy mindmáig lenyűgöző az énekes teljesítménye.
Mindemellett BZ nemcsak zenészi, hanem személyes minőségben szintúgy sokat ad magából a közönség felé, ami egy különleges pluszt jelent jelen album vonatkozásában: jelentős mértékben befolyásolta a dalok hangulati, és természetesen dalszövegi formálását is, s mindebbe Andrásnak ugyanúgy volt mit beletennie komponálás, gondolatok, érzelmek terén egyaránt. Mindezen zenei és mentális kavalkád első lenyomata a jelen lemezt záró Distress című eposz volt még 2023-ban, amelyet akkor live-session formájában rögzítettek, és különleges módon, egy BZ-gondolat Morse-kóddá alakítására épült, ami egy már-már fokozhatatlannak tűnő faktort jelent. (Időközben beugrott egy remek dal egy másik zenei területről, amely élt a Morse-effekttel: a Thrice-tól az Image Of The Invisible nóta.) Egyúttal, magyarázatul szolgál arra, miért is bír (számomra is) ekkora horderővel ez a darab, amelynek tíz perce a Riverside első korszakának legjobb pillanatait is eszembe juttatta amellett, hogy mindennemű hasonlítgatás nélkül képes egy önálló prog gyöngyszemként tündökölni, túlmutatva nemcsak az album határain, de jóval tágabb kereteken is. Ez nem kevésbé áll a teljes lemezre: felsejlenek egyértelmű hatások a 70-es évek progrockjától kezdve (pl. ELP) a fúziós és new wave (Weather Report, Bauhaus) stílusokon át az ezredforduló újhullámos progjáig – és tova, de közelsem direkt módon, hanem a saját hangba integrált formában.
A Distress után nem sokkal a The Sacrificial Lamb című tétel következett az élő, színpadi debütálásban, méghozzá BZ jubileumi születésnapi koncertjén, amelyen a hozzá tartozó nagyszerű, egyben sötét és zaklatott képregény-animációs kisfilm is bemutatásra került. Mint ismeretes, az LP darabjai az emberi kapcsolatok komplex témakörét járják körül, a The Sacrificial Lamb pedig e tekintetben az egyik legsúlyosabb szám (a vallás végzetesen ártó formában való jelenlétét taglalja), ehhez képest zeneileg összességében jóval oldottabb darab, mint egyik-másik tétel, elsősorban a kórusoknak köszönhetően, amelyek fő letéteményesei az albumon Pejtsik Panka és Garda Zsuzsa énekesnők. Hasonlóan épül fel a Chains és a Slave is, amelyekben a zene és a szöveg olykor megdöbbentően felfokozott feszültséget hordoz, amelyet BZ időnként meglepő, folyton megújulni képesnek ható dallamai igyekeznek fellazítani, lebilincselően polarizált, sokszínű kompozíciókat formálva ily módon. A Chains a Pagan’s Mind hatású riff, a csúcsra járatott refrén és a Yes/Jon Anderson-i átkötés (András, ezt még az említése előtt felismertem!), a Slave pedig legfőképp a középrészt alkotó gitár-billentyűs párbeszéd miatt emlékezetes.
Az eddig nem említett dalok nem kevésbé tartalmasak, jócskán akad mit taglalni rajtuk. Mindenképp szeretném megemlíteni a From The Ashes sodrását, dallamérzékenységét, újabb elképesztő refrénjét, a hol borzongató, hol megnyugvást remélni engedő énekdallamokat és azt a kivételes jellemzőjét, miszerint bár nyolc perc feletti játékidejű, ez fel sem tűnik említett erényeinek köszönhetően. A Different Skies akusztikus hangszerelése élőben felcsendülve alighanem még megragadóbb lesz, a Sky Above pedig ahhoz képest, hogy csak háromperces, ötletgazdagsága és a nagyszerű dalszerzés révén terjedelmesebbnek hat. Le kell szögeznem, hogy Springer Gergely basszusgitáros, Kővágó Zsolt billentyűs és nem utolsó sorban Vaczó Gábor dobos játéka ugyanúgy végig figyelemre és dicséretre méltó, a közel egy óra során.
Ahogy a bevezetőben írtam, részemről ritkán fennálló „erőviszonyok” alapján hallgatom az ANIF – és BZ – zenéjét, éppen ezért a c/f/d album értékelési szempontjai is rendhagyónak mondhatók. Nem minden szerzemény működik úgy nálam, mint más (adott esetben merőben más stílusú) 10/10-es albumok esetében, ugyanakkor BZ hangja a fent taglaltak szerint folyamatosan magával ragadó, magam is megdöbbenek olykor, önmagát szüntelenül felülmúlni vágyó, maradéktalanul pozitív törekvése mellett mennyire hozzám szól, valamint valamelyik hangszer rendre ad hozzá valami kimagaslót, érdekeset, izgalmasat, s ennek eredményeképp a dalok, mint egységek, kivétel nélkül hordoznak olyan muzikális/érzelmi/atmoszférikus értéket, amelyek összessége egy csaknem hibátlan anyag szintjére emeli a produkciót. Különös izgalommal várom, hogy megtapasztaljam az új ANIF élő erejét!
10/10.