A hagyományos heavy metal új hulláma. Ez ugye már nem csak lózung, hanem egy zenei mozgalom elnevezése, nyilvánvalóan. Picike, de létezik. De ha mozgalom, mégis mióta? Talán a 2000-es évek közepén kezdődhetett az Enforcer, Skull Fist, a Striker és társaik világra szabadulásával.
Most pedig, vagy 20 évvel a mozgalom beindulása után, végre lehet egy olyan zenekara ennek a mozgalomnak, amely nagyobb figyelemre van ítéltetve. A 2022-ben alakult angol Tailgunner ugyanis rövid idő alatt nagyot fejlődött. 2022-ben debütáltak, majd a 2023-ban megjelent első nagylemezük, a Guns For Hire nem keltett – szerintem – különösebb érdeklődést még senkiben, annak ellenére sem, hogy azért nem volt szemétdombra való. Nem árulok el nagy titkot, a most megjelent Midnight Blitz-cel eljött a szint(ek) lépésének ideje. Mi is történt akkor az elmúlt 4 évben?
Először is, az album promóciója kiválóan sikerült, a banda szinte mindenhol szembejött, ahová néztem. Zenei/szöveges videók, turnék, Metallica tribute albumon szereplés, stb. Tényleg mindenhol ott voltak. Egy igazi legenda volt az új album producere, K.K. Downing személyében (az ő zenekarával turnéztak is), szóval megvolt itt is az extra figyelemfelhívás. De azt tényleg senki nem láthatta előre, hogy 2026-ban a zenekar egy olyan albumot tesz le az asztalra, ami egyszerűen megfogalmazva: arénakész. Közben azért hozzáteszem halkan azt is, hogy bárki, aki itt Judas Priest vagy Iron Maiden imádatra (értsd ide: másolásra) számít, meglepődve vagy csalódottan fog pillázni. Ennek az albumnak valószínűleg több közös vonása van az európai power metallal ugyanis, mint a klasszikus brit heavy metallal.
Mivel nagyon élem a hatalmas refréneket, örömmel fogadtam a Tailgunnert kiadványát, itt minden dalban vannak olyan részek, amikben énekemmel, dúdolásommal kapcsolódhatok a hallgatnivalóhoz. Craig Cairns énekes karaktere és hangja kiválóan illik az ilyen típusú metalhoz, jó hangterjedelme van anélkül, hogy karcolna, ráadásul az előadásmódja is erőteljes.
A Tears In Rain és a címadó dal himnikus pompával árad, magával vontatva mindazt, amit egy gőzmozdony erejével bíró heavy metal daltól elvárhatsz. Na meg a lángoló gitárok! A lemezen a gitárjáték is telitalálat. Csak hallgasd meg a Barren Lands And Seas Of Red-et, ami talán kicsit több riffel is támad az átlagosnál, Rhea Thompson és Zach Savini gitárosok itt aztán kedvükre ficánkolhatnak.
Az is egy dolog, ha valaki képes felperzselni és robbantani ebben a műfajban, de a War In Heaven című dalban a Tailgunner megmutatja, hogy nem csak szórakozik velünk. Visszafogott, Savatage-szerű drámaiságával és epikusságával ez a dal valószínűleg nagy kedvenc lesz, mivel kihangsúlyozza a zenekar azon képességét, hogy zökkenő- és fokozatmentesen tud lassabb üzemmódba is kapcsolni.
De aztán sem unatkozunk egy percet sem, sőt még vár ránk egy igazi csapás, mivel az Eulogy pokolian jó módja az album lezárásának. Viharos, gyors, és nem tudom, emlékszel-e még, mit írtam a refrénekről? Na, az itt a legnagyobb és legjobb! Az a fajta, fülbemászó massza, ami miatt várom már a következő albumot is.
Nos, nem tudom, hogy ez hogyan működik más zenei stílusoknál, de a hard rock/heavy metalban fokozottan igaz, a jövő hangzása a jelenben gyökerezik. A Tailgunner lényege, hogy nem csinál semmi újat, ehelyett a nehéz munkát a szinte hibátlan kivitelezésre bízzák, ezzel mutatva meg a jelenben is a jövőbe mutató, egyúttal a túlélést és fejlődést is jelentő irányt. Kellemes érzés ez ahhoz a retrós vonalhoz képest, ahol gyakorlatilag teljesen átveszik az öregedő idolok ízületi gyulladását is. A Tailgunner megfeszült azért, hogy igazi metalzenekarként emlegessük őket, identitásuk és hangzásuk mélyen gyökerezik a 1980-as évekbeli brit metalban, de vannak pillanatok, amikor elkalandoznak, más utakat járnak be. Nem egyszerű utánzásban utaznak, hanem eltökélt szándékkal, vakmerően és lélekkel telve muzsikálnak. Ez az igazi oka, amiért ez a lemez ki fog tűnni már a megjelenésekor, mivel mindenki érzi majd, hogy ez messze nem egy újabb nosztalgikus dalgyűjtemény.
Az emberek általában saját hősöket akarnak és keresnek, nem mindig kell az elődök által kitaposott út. Bár a Tailgunner jó úton jár, de még hosszú utat kell megtenniük ahhoz, hogy maguk is legendákká, metalhősökké váljanak. Fiatalok, tehetségesek, elkötelezettnek tűnnek, és úgy tűnik, hogy az üzleti oldal is erős náluk, és mindezek a dolgok persze nagyon fontosak is. Ennek ellenére a legfontosabb, hogy ha ez az album szar lenne, a többi semmit sem érne. Ez az album azonban nem szar, sőt!
9/10