A szeghalmi Mudfield számomra egy elég komoly meglepetés volt, amikor először hallottam a srácokat. Volt bennük stenk, lendület, és némi egyéniség is, pedig az csak egy olyan klubbuli volt, ahol nem is tudtam rájuk ténylegesen figyelni. Amikor elkezdték csepegtetni a dalokat a lemezről, akkor lettem igazán kíváncsi.
Elöljáróban annyit elmondanék, hogy ez még a megszokottnál is szubjektívebb lemezkritika lesz. Egy kis magyarázatot írok is, hogy értsétek, mire gondolok: Van a Mudfieldben egyfajta jóleső vidéki báj, ami miatt képtelen vagyok elintézni annyival őket, hogy itt egy fiatal, tehetséges csapat jó dalokkal telepakolt debütalbuma, hanem bizony ez itt most valami egészen más. Vidéki báj alatt ne azt értse senki, hogy jelen esetben a bab is hús és most emiatt esetleg különleges bánásmódban részesülnek a srácok, hanem sokkal inkább azt, hogy a Sárrét tényleg nem az a megszokott első lemez, vagy nem olyan dolog, amire fel lehet készülni. Jómagam is falusi gyerek vagyok, bő két évtizedet éltem egy viszonylag kis faluban, törtem kukoricát, kapáltam a szőlőt, vertem a diót és még sorolhatnám ezeket a dolgokat. Miért fontos ez itt most? Azért, mert meggyőződésem, hogy a Mudfieldet teljesen, 100%-osan csak azok fogják érteni, akik valaha éltek faluban és ezeken a dolgokon keresztülmentek. Ígérem, erre még visszatérünk.
Nem tudom, hogy van-e értelme külön a dalokról írnom. Eleve az van, hogy ez kezd egy olyan lemezkritikának kinézni, amiben a legkevesebb szó a zenéről van…. (És ezen most jót nevetek.) Nem veszem sorra a dalokat, viszont a nagy kedvenceket kiemelném: a lemezt nyitó és akusztikus változatban záró Nem kell egy csoda, amolyan esszenciális Mudfield tétel, megvillantja a gondolatiságot, zeneileg is elég jellemző darab. A klipesített Féreg kicsit becsapós volt elsőre, itt vontam a fentebb említett párhuzamot, félig-meddig tévesen. (Bár főleg az első két zenekar azért elég jól jellemzi zeneileg a csapatot.) Azonban a legnagyobb slágerek számomra nem is ezek, amik több, mint jól indítják a lemezt, bármennyire imádom őket, hanem a Gyalog (óriási feeling, nagyon átérzem ezt a sétálós koncepciót), a Szerepek, a Sorban állni és a magamban csak aszály-dalnak hívott Adj Uram esőt! Ez utóbbiban valami olyan nyilvánul meg, amire néhány éve azt mondtam a Feleségemnek, az aktuális Jason Aldean lemezt hallgatva, meghallva a -How they pray for rain- sort, sajnálom, hogy mi még nagyon messze vagyunk attól, hogy ilyen dalszövegek szülessenek itthon. Aztán tessék, két évvel később valaki kihoz egy ilyen dalt itthon… Ezek a srácok a jó értelemben vett naivan őszinte, tiszta szövegeikkel remélem felvillantanak egy olyan aspektust alternatívaként a közönség számára, amire azok rácsodálkozva rájönnek: az élet egy csodás dolog. Ahogy Máté énekli: Mondom, hogy engedd el/A jóhoz ember kell! Döbbenet. Teljesen letaglózott. És szerintem én itt most be is fejezem, mert még vagy 10000 karaktert tudnék írni csak ezen a gondolatkörön áradozva. (Ráadásul a kibaszott jó borító és a booklet még említésre sem került…)
Le kell szögezzem: ha ezen a teljes eufórián túllépek, akkor nyilván hallom, hogy vannak azért hibái, hiányosságai is ennek a lemeznek. De őszintén? Nem érdekel. Inkább fel sem sorolom őket, hanem azt mondom, hogy hallgasd meg. Fontos, hogy legyél nyitott szívű és befogadó, anélkül nem fog betalálni. Ám ha adsz neki egy esélyt, úgy Isten igazából, akkor könnyen lehet, hogy Téged is beránt, és legalább annyi boldog pillanatot kapsz tőle, mint én. Utána pedig irány koncertekre, mert a srácok élőben talán még jobbak!
10/10 Oké, objektíven 8,5. De ha elolvastad, akkor látod, mennyire sikerült objektívnek lennem… 🙂