Gondolkodtam, hogy eljátsszam-e a kőkemény metal warriort és levegyem a keresztvizet a Bon Jovi lemezről, de egyrészt mindig is nagy kedvencem volt New Jersey büszkesége, másrészt tényleg majdhogynem húsz éve ez a legjobb lemez, ami kijött az öreg csajmágnes műhelyéből. Mik lehetnek vajon most az elvárások egy új Jovi lemezzel kapcsolatban? Milyen legyen egy ilyen intézménynek az új lemeze? Szerintem erre nincs egyértelmű válasz, mert egy ilyen nagyságú életművel rendelkező és ilyen népszerűségű zenekar esetében rajongója válogatja mi az elvárás egy-egy új album esetében. Ettől függetlenül Ők mindig a legkommerszebb végéről fogták meg a rockzenét, és ez okból kifolyólag csak néhány elvárás lehet feléjük, hogy egész egyszerűen legyenek jók az új dalok, legyenek ragadósak, mint a nyári napon hagyott nyalóka, igeneljék az életet, és az új dalcsokor ha nem is teljes mértékig, de teljesíti ezeket a kritériumokat. Ez pedig Jon hangszál problémáit figyelembe véve nagyon nem kis teljesítmény. De milyen is lett a Legendary? Olyan bonjovis, olyan újkori bonjovis. Megvannak rajta azok a betegségek, amik az utóbbi tizensok évben jellemzi a zenekart, de most a végeredmény mégiscsak meggyőzőbb lett, mint bármi a Lost Highway óta.
A lemez nyitó nótája, amit először ismerhettünk meg az albumról a Legendary, egy hamisítatlan pop/rock sláger, ragadós és valami fantasztikus pozitív energia rejlik benne, kicsit másabb hangszerelésben simán ráfért volna a legtöbb régi lemezükre is akár. A másodiknak érkező We Made It Look Easy-ben érzem egyedül az albumon sokszor és sokat emlegetett Coldplay hatást, de itt is az említett zenekar legjobb pillanatai ugranak be, himnikus és ismét napfényes sláger. A Living Proof pedig az egész lemez legjobb dala még úgy is, hogy szemérmetlenül idézgetik meg benne a régi It’s my life klasszikust a talkbox-szal, emellett Phil X ebben számban hozta össze egész Bon Jovis pályafutása legjobb szólóját. Az ezt követő Waves a lemez első balladája az a fajta kicsit country behatású americana dal, ami a végtelen autósztrádák földjén instant sláger szokott lenni és valószínűleg az is lesz. Az előző lemez borongós, lemondó és fáradt hangulatát egyedül a Seeds idézi meg, de ez is sokkal jobban működik, mint bármi a 2020-as lemezen. Az ezt követő negédes lassúval nem igazán tudtam megbarátkozni, de egyrészt teljesen megértem, hogy a lányos apuka főhősünknek miért volt fontos ez a dal, másrészt abban is biztos vagyok, hogy nem lesz olyan esküvő ezentúl az amerikai Középnyugaton, ahol a Kiss The Bride ne szólalna meg. The People’s House egy másik New Jersey Legendát idéz meg kisebb-nagyobb sikerrel, mert egy kicsit dúsabb hangszereléssel simán elmenne Bruce Springsteen & E Street Band dalnak is, szinte vártam volna egy szaxofon szólót is a nótába. Az eléggé elcsépelt frázisokat puffogtató Walls Of Jericho-val sincsen igazán nagy probléma azon kívül, hogy az egész dalt arra a tapsoltatós, gajdolós refrén verze kombóra húzták fel. Az I Wrote You A Song kicsit megidézi a These Days komolykodó/komolyodó és filozofáló Bon Jovi korszakot, de azt a tartalmi és szövegi mélységet azért nem éri el. Az utána következő Living in Paradise ismételten egy törzsgyökeres újkori hozzáállással megírt dal, de valamiért ez is sokkal jobban ül a fülembe, mint a hasonló számok az utóbbi évekből. Lüktető, tempós dal és csak úgy szárnyal a refrénje. My First Guitar című szerzeményben megint ott bujkál Springsteen hatása, méghozzá az utolsó The Boss stúdió lemez; a Letter to You szelleme lengi be a dalt. Igazi hatalmas ívet bejáró dalcsoda, egészen zseniális Phil X szólóval. Ki merem jelenteni, hogy Jovi egyik legjobb dala, ami kijött az elmúlt 25 évben. A lemezt záró Hollow Man kicsit szürkének hat ezek után, pedig szintén egy igencsak kellemes countrys rock lassú, Jon talán legjobb énekteljesítményével az albumon.
Sokszor előkerülő téma a rockdinoszauruszokkal kapcsolatban, hogy lehet-e egy művet önmagában értékelni vagy mindenképpen viszonyítani kell a klasszikussá vált vagy nemesedett albumaihoz. Szerintem igenis meg kell próbálni külön kezelni egy-egy új albumot, de mindenképpen viszonyítási pontnak kell használni az életművet. Ha így nézzük, akkor mérföldekre van a Forever az abszolút kedvenc Jovi lemezem; a Keep The Faith-hez képest. De ha önmagában vesszük az albumot vagy az utóbbi időszak lemezeihez mérjük, akkor pedig kiváló alkotás, egy több mint kellemes pop/rock lemez. Ha pedig figyelembe vesszük Jon Bon Jovi kálváriáját, a hangszálproblémáit, akkor még inkább megsüvegelendő alkotás. Itt kell megjegyezni, hogy ezt a témakört meglepő és megható őszinteséggel beszéli ki a Disney+-on elérhető dokumentum filmsorozatban; a Thank You, Goodnight: The Bon Jovi Story-ban. Amit egyébként még azoknak is nagyon ajánlok, akik nem rajonganak igazán a zenekarért, mert az egyik legkiválóbb zenei témájú doku amit valaha láttam. Az új Bon Jovi lemezzel kapcsolatban kicsit tegyük félre az elvárásokat és egyszerűen élvezzük ezt a napsütötte és életigenlő muzsikát. Ahogy a drága párom mondta olyan az egész album hangulata, mint egy forró nyári napon egy hűsítő zápor.
10/9 pont.