Orvos Gyuri, mindencsakakasztottembernem vagyok, 20 éve színpadon, és mindenhol, ahol lehet szerepelni, tűzzsonglőr, énekes, dj, lényeg, hogy színpadon legyek az éj leple alatt. Nappali álcám értékesítő, elvégre az előadás és az eladás között egyetlen betű a különbség, de videózom, írok is, ez utóbbi miatt vagyok most itt. Értelmezek, érzelmezek, leírom, olvasod, boldogság. 🙂
Ha hiszed, ha nem, Ric$csel ugyanabban az évben és ugyanazon a napon születtünk (talán emiatt is jár egy rugóra az agyunk), s bár nem foglalkozok annyi mindennel, mint az „ikertesóm”, én sem tudnám elképzelni zene, könyvek és filmek nélkül a mindennapokat. Hosszú és kacskaringós keresgélés után, előbb a szülővárosomban működő rádiónál, majd a helyi televíziónál és újságnál találtam meg a hivatásomat, mint szerkesztő-riporter. A család és a hobbizenélés mellett ez az, ami feltölt és kikapcsol, még ha nem is mindig hálás az adott téma… Nem létező szabadidőmben szeretek zenei és filmes magazinokat olvasni – jó néhány rejtett kincsre bukkantam már ezeknek köszönhetően –, egyre ritkábban, de szívesen járok koncertekre, és szökőévenként még a moziba is eljutok. Régóta macerál a gondolat, hogy publikáljam érdeklődésem egy-egy tárgyát, örülök, hogy ez most összejöhetett.
Valamikor a kilencvenes évek közepén egy papír alapú, nyomtatott formátumú (most figyelj!) fénymásolt, fekete-fehér fanzine-t készítettem. Az akkoriban pezsgő borsodi rockzenei élet remek táptalajt biztosított eme kedvtelésemnek. Nem beszélve az egész évtizeden végigvonuló hihetetlen rockzenei forradalomról, ami akkoriban a világban zajlott. Nem csoda, hogy nem bírtam magammal, ötvöznöm kellett írásvágyam a rock fanatizmusommal.
Ez az éra mindmáig a szívem csücske maradt, ezért - nem meglepő módon - rengeteg, abból az időszakból való zenekarról, lemezről vagy éppen onnan merítő alkotásról olvashattok majd cikket, interjút a nevem alatt.
Aztán természetesen igazodva az internetes kor követelményeihez az online felületeken folytattam tevékenységem. Cikkeztem ide-oda, de amit mindenképpen meg kell említenem a Rattle Inc. heavy metal magazin, ahová jelenleg is aktívan írok.
Stílus terén lényegében bármi jöhet, képes vagyok Bon Jovi után Entombedet hallgatni, majd folytatni mondjuk a grunge borongósságával...
Sosem a precíz játékot, a technikai tudást tartom mérvadónak, nálam sokkal fontosabb a hangulat, az energia és a zenéből áradó őszinteség.
1982–ben, 16 éves koromban elolvastam Jack Kerouac: Úton c. regényét, először magyarul, azután angolul, és a fiatalok mérhetetlen önbizalmával, lendületből kijelentettem: én ezt jobban is le tudnám fordítani. Kicsit foglalkozni kezdtem ezzel a témával, és tíz év múlva ott tartottam, hogy főállású, szabadúszó műfordító voltam, újabb húsz évvel később meg ott, hogy megjelent a tizenegyedik Kerouac–fordításom. Ja, igen. Közben meg azóta lefordítottam, szerkesztettem és írtam néhány könyvet, összesen úgy ezret (tíz éve nem számolom, mert minek), de mindenki dolgozik valamit, nem?
Zene? Életem legeslegelső koncertje egy Radics Béla buli volt. Nem tudom pontosan, melyik zenekarával lépett fel, valahol a Blaha környékén, ’72–’74 táján. Voltam vagy 6–8 éves. Az akkor éppen tinikorú nagynéném vitt el – egy fiúval találkozott, de otthon azt mondta, engem visz moziba. Én voltam az alibi. Az előtérben szívószálaztam a baromi rossz málnaszörpöt, és élveztem a helyzetet, mert az összes miniszoknyás hippi csaj megsimogatott, hogy „Jaj, de cuki kisgyerek, tisztára olyan, mint a Rémusz bácsiból a kisfiú”. (Kinek mond ez még valamit, hm?)
Amikor aztán megszólalt az, hogy „pö–pö–mész”, az tényleg olyan volt, mintha villám csapott volna belém. Csak álltam ott, a klubhelyiség és a büfé között, az ajtóban, mozdulni se bírtam, mert amit hallottam, az maga volt a csoda. Amit láttam… A gitáros elvette a szájától a hangszert, csurom vér volt az álla, mert a húr szétvagdosta az ajkait, a csajok meg ugrottak, törölgették neki zsepivel…
Életem második koncertjére már egyedül mentem el (lógtam el hazulról, mindenfélét hazudozva), tizenkét évesen, 1978–ban. Az Evigben vagy Lángban volt a buli, a jegyszedők csak röhögtek rajtam, hogy mit keresek ott, fizetnem se kellett, mert kisgyerek vagyok. Ez egy P.Mobil koncert volt.
Azóta már… nem is tudom, hány koncerten voltam, hány zenésszel haverkodtam, hány műfajt ismertem meg, hány ilyen témájú könyvet, cikket, riportot készítettem / írtam / fordítottam… Nem is számít. Sokat. Az viszont biztos, hogy az „Örökmozgó”, meg a „…megyek az út másik felén…”, meg a „pö–pö–mész” (hát persze: Jimi Hendrix és „Purple Haze”) meghatározta a zenei ízlésemet meg – talán nem is kicsit – a világnézetemet.
Sziasztok! Szabó Robi vagyok, Kaposvárról. Jelenleg egy nagy biztosító cégnél dolgozom, mint call-center munkatárs. Az egész felnőtt életemben azzal kerestem a kenyeremet, hogy jártattam a számat. A zene (rockzene) szeretete már kiskamasz korom óta fontos és szerves része az életemnek. Úgy 12 éves lehettem, mikor megláttam egy jó csajon egy Metallica-s pólót (koponya pókos minta) és a kölyök fejemnek ez végtelenül menőnek tűnt. Addig nyaggattam a szüleimet, amíg meg nem kaptam az első Metallica kazettáimat (Load, Black). Ahogy az lenni szokott innen már nem volt megállás. Azóta nem telt el nap, hogy ne hallgattam volna vagy ne foglalkoztam volna zenével. Szokás mondani, hogy rockzenén belül mindenevő az ember, de ez rám valóban igaz. Ugyanúgy tudok rajongani a Slayer-ért, mint az Eagles-ért, nagy kedvencem az AC/DC és a Rush, ugyanakkor simán megfér a sorban egymás mellett a ZZ Top és a Pearl Jam. Természetesen a rockzenén belül megvannak a kedvenc stílusirányzataim is. Az én Szentháromságom a Grunge, a Southern és Rock ’N Roll. Emellett rengeteg klasszikus Heavy Metal-t, Thrash-t, US Power-t és ’70-80-as évekbeli progresszív rockot hallgatok. Nagyon szeretek a zenéről olvasni is. 1997 óta megvan az összes Hammer, rengeteg zenei könyvvel rendelkezem, valamint követem az összes magyar online rock zenei orgánumot. Mindig is megvolt a véleményem mindenről (is), amit előszeretettel adok mások tudtára. Vagy a kritikák és cikkek komment szekciójában vagy egy jó sör mellett a barátaimnak. Most lehetőségem nyílt arra, hogy a véleményemet a Rics&Green oldalán is megoszthassam veletek. Ilyen formában az írás számomra teljesen szűz terep és köszönöm szépen Ricsnek, hogy ilyen formában is kipróbálhatom magam.
Ozsváth Évi vagyok, ismerősöknek - és olykor ismeretleneknek is - Buksi. Infantilis, nyelvtannáci, "lánymetálos". Világéletemben muzikális emberként tartottak számon, zenetagozatos általános iskolásként tagja voltam még a helyi kórusnak is, de lévén, hogy hallásom van, ellenben hangom annál kevesebb, így velem is csak többen voltak, de nem jobban. Viszont szépen zongoráztam, amit összes létező ünnepségen ki is használtak. A szüleim már egész korán felfedezték, hogy a rádióban játszott összes dal szövegét kívülről fújom...de hooogy? Nos, ez azóta sem változott. A zenei ízlésem elég eklektikus, de mondhatjuk, hogy a power- és a "hegyimetál" a nagy szerelmem, a maga hínárhajú - sárkányölő - királylánymegmentő és teátrális kórusokkal tarkított mindenségével együtt. Igyekszem minél több ilyen jellegű, hajrázós koncerten "aláírni a jelenlétit", sőt régebben egy kedves pajtásom biztatására még egy-két beszámolót is papírra vetettem ezen eseményekről. Nem vagyok következetes, álmából felkeltve, minden lemezt a kiadás éve szerint felsoroló rajongója egyik zenekarnak sem, viszont nyitott vagyok az újdonságokra, sokszor stílustól függetlenül. Ha megszáll az ihlet, akkor szeretek és állítólag jól tudok írni, de főleg lektorálás az én terepem. Jajj nektek szóismétlések!
Én vagyok az, aki minden volt már az életben, csak akasztott ember nem. A teljeség igénye nélkül voltam már földmérő, szociális munkás, startup tulajdonos-és szakértő, vendéglátós, pénzügyi tanácsadó és gyógymasszőr is. Egy folyamatosan bolyongó, kereső, újrakezdő személyiség vagyok. Szinte az egyetlen állandó dolog az életemben a ZENE. Gitárosként műveltem is, de abban nem tartottam magam annyira tehetségesnek. Viszont mindennél többet jelent nekem, és ezirányú érzéseimet, gondolataimat előszeretettel osztom meg az emberekkel. Ezért, bármivel is kerestem a kenyeremet, mindig foglalkoztam a zenével: muzsikusként, bloggerként, podcasterként, vagy néha koncertszervezőként is. Számos fórumon megnyilvánultam az elmúlt év(tized)ekben , ezek felsorolásába bele sem akarok kezdeni. Aki beüti a nevemet a gugliba, az úgyis megleli a digitális lábnyomaimat. Szénégető Ricsi barátommal is a zene révén ismerkedtünk össze, és óriási megtiszteltetés, hogy az ő felületein is megnyilvánulhatok időnként. De én bármennyit is írtam a zenéről, a magyar rocksajtó történetének legjobb cikkét sosem tudtam (és sosem fogom tudni) überelni: a cikk címe az, hogy Rajongjál már, baszd meg! Itt a Ric$ & Green blogon megtaláljátok, minden benne van arról, amit a zenéről gondolok. Persze, azért remélem, a többi cikket is elolvassátok majd azért, ha már idetévedtetek.
1992-ben születtem a rockzene kiskoromtól végig kísér. Eleinte a Piramis, P.Mobil, Lord kapott el, nyilván szülői behatásra aztán ahogy teltek az évek jött sorban a „kötelező” bandák: Ossian, Pokolgép, Moby Dick, Metallica, Helloween, Kiss és társaik. 2002-től tudtam résztvenni, édesapámnak köszönhetően, kisebb-nagyobb zenei eseményeken. A világot az Iron Maiden 2008-as Szigetes fellépése nyitotta meg, hogy bizony vannak nagyobb kaliberű dolgok is annál, mint amihez én hozzászoktam az évek alatt mind látványban, mind minőségben.
Zeneileg metal vonalon mondhatni mindenevő vagyok, a klasszikus heavy-től a death-ig gyakorlatilag bármi jöhet, ha megtalálom benne a hozzám vezető utat. Kedvenc előadóim: Saxon, Skull Fist, Iron Maiden, Hammerfall, Behemoth, Pokolgép, Stress, Rotor, Ossian, Moby Dick.
Azt a szűk réteget képviselem, aki hónapról-hónapra vadássza az újat, áldoz a fizikai kiadványokra, keresi az exkluzív termékeket és a zenekarok által forgalmazott különlegességeket.
Rendszeresen járok fesztiválokra és koncertekre, sőt, ha kell a kedvenceimért repülőre is pattanok, majd a bulikon előszeretettel vadászom a pengetőket, dobverőket, setlisteket.
A jövőben koncertbeszámolókra, album ismertetőkre számíthattok tőlem.
Egy beszélgetés során merült fel Ricsi barátommal, hogyha már ennyi felé megyek, ennyire hallgatom az új dolgokat, próbáljam meg olvasható formában is megőrizni az élményeket…
Tegyünk egy próbát, meglátjuk mi sül ki belőle... 😉