Sziasztok!
Lusztig Tibor vagyok Budapestről. Nyomdai előkészítőként, tördelőként, designerként dolgozok, amióta kikerültem a nyomdaipari középiskolából. Ez nem mostanság volt, mivel már megettem a kenyerem javát, így aztán rockerség nagyon régre nyúlik vissza. A 80-as évek elején, középiskolás koromban kattantam rá igazából rock/metal zenére, s akkoriban népszerű klasszikus rock és metal, trash, glam, power zenéket hallgattam. Első rajongásom a német Accept együttes iránt volt, imádtam Udo Dirkschneider reszelős hangját. De ott volt még a Metallica, Megadeth, Antrax, Judas Priest, AC/DC, Iron Maiden, Def Leppard az akkori klasszikus metál/trash bandák közül, glam stílusból a Mötley Crüe, Poison volt a nagy ász, a power vonalon pedig Helloween, Gammaray, Stratovarius játszott fontosabb szerepet az életemben. A lágyabb rockos vonalat nálam a ZZ Top képviselte igen erőteljesen. A punk vonalat sem hagytam figyelmen kívül, a klasszikus Sex Pistols menő volt és még olyan ismeretlennek tűnő együtteseket is össze lehetett kalózkodni, mint a finn Finn Brutalis és a szerb Pekinska Patka. A magyar vonalon nyilván az akkoriban a lázadó zenekarok vitték a prímet, mint a Beatrice vagy a P. Mobil. A lágyabb stílusokat is kedveltem, amit nálam a KFT vagy a Prognózis képviselt. A későbbi években, mikor már többféle új zenei stílus beszivárgott a keményzene berkeibe, bővült a kedvencek listája, de mégis a fő szenvedélyes irányvonalnak megmaradtak ezek a klasszikus stílusok. Bejön a popposabb hangzásvilág is szép, érces énekhanggal, mint pl. a Beast In Black, de rá tudok kattanni a melodic death metalra is, mint a svéd Orbit Culture, vagy a black metalt képviselő Satyricon. A lényeg nálam mindig a zene üteme, ha úgy megmozdít belül, hogy annak kívül is jelét kell adnom, azaz jár a lábam rendesen, akkor az a szám és együttes már király nálam. Dolgoztam újságnál is, ahol természetesen sok újságíróval volt kapcsolatom, figyeltem a cikkeiket és ott akkor mélyen belül éreztem egy késztetést, hogy nem állna távol tőlem az újságírás. De ez egy olyan kis elfojtott álom maradt számomra, mígnem az élet egész véletlenül úgy hozta, hogy most lehetőséget kaptam, hogy a Rics&Green oldalán bemutatkozhatok. Köszönet érte, hogy ezt az oldalamat is kipróbálhatom, megmutathatom.
Már gyerekként is amikor megkérdezték tőlem „mi szeretnék lenni ha nagy leszek?” teljesen egyértelmű volt a válaszom: „A Démon a KISS-ből”, majd ez később már a sokkal lényegretörőbb „Rob Zombie”-ra módosult. Végül nem ezekből a karrierutakból választottam amikor arra került a sor (bár Rob Zombie még mindig szeretnék lenni), a zene folyamatosan behálózza az életemet, illetve alapvetően irányítja a legtöbb szabad percemet. Legyen ez akár a legújabb albumok elemzése, koncertek látogatása, újabb és újabb „a kedvenc zenekarom” felfedezése, zenei könyvek olvasása, zenés dokumentfilmek nézése, tényleg, minden ami ZENE. Menthetetlenül keresem az újdonságokat, folyamatosan vágyom az újabb és újabb előadók és albumok megismerésére, természetesen megtartva mellettük a régi kedvenceimet is. Egy-egy új lemeznél szeretek minden fellelhető információt begyűjteni, számomra a zene túlmutat egy szabadidős tevékenységen, és szeretem megérteni magát az alkotási folyamatot, a „történetet” az adott dal mögött. Hiszen valahol ezek a dalok is, ugye? Történetek amik mégis képekesek életeket is megváltoztatni. Az enyémet például biztosan megváltoztatták. Egy dolgot szeretek ezeknél jobban is: elmondani a véleményemet, gondolataimat. Az írás mindig is érdekelt, kétszer kerültem igazán közel hozzá: először az egyetemen ahol a kommunikáció és média szakon sokat és sokszor kellett írni, illetve abban az időszakban amikor én is a zeneiparban dolgoztam, marketingesként a Hear Hungarynél. Ekkor ismertem meg Ricsi barátomat is, akivel nagyon hamar rájöttünk hogy nagyon hasonlóan kapcsolódunk a zenéhez, illetve az egész zeneiparhoz. Az azóta eltelt években is tartottuk a kapcsolatot, majd egy beszélgetés során Ricsi megkérdezte: „Te miért nem írsz kritikákat nagyüzemben?” Most pedig itt vagyok, amiért nem is lehetnék hálásabb.
Sziasztok! Szabó Roland vagyok, 7 éve dolgozom egy autóalkatrészekkel foglalkozó cégnél, jelenleg vezetői pozícióban, ahol kezemben kell tartani az emberek és folyamatok irányítását egyaránt. Munkán kívül szabadidőmben viszont a zene szeretete az, ami átveszi az irányítást felettem. Nehezen találtunk egymásra a metál műfajjal, előtte sok mindent hallgattam és messziről elkerültem ezt a stílust, de sose felejtem el, amikor egy gyerekkori barátom megmutatta nekem a Korn egyik számát és meghallottam benne azt az édes mocskosságot, ami mostanra teljesen rabul ejtett. Mindenevő vagyok a műfajon belül, bár a deathcore/metalcore stílusok állnak legközelebb a szívemhez. 2013-ban jutottam el első nagyobb koncertemre, ez egy Rise Against volt anno a Pecsában. Annyira magával ragadott a koncertezés feelingje, hogy azóta nincs megállás, havonta több koncertet is megtekintek. Nincs jobb egy fárasztó nap után, minthogy láthatod a kedvenc bandádat élőben és tombolsz rá egyet az első sorokban. Igen tipikusan az a fanatikus vagyok, aki mindig jóval korábban érkezik, hogy megkaparinthassa az első sorok egyikét. Képtelen vagyok leragadni egy bandánál sokáig, így folyamatos késztetést érzek arra, hogy mindig újabb és újabb kevésbé ismert formációkat keressek. Órákat tudok eltölteni friss album megjelenések keresésével, kritikák és ajánlók nézésével vagy olvasásával. Így jött az ötlet, hogy ha már ennyi időt beleölök ebbe a tevékenységbe, akkor miért ne oszthatnám meg ezen, a magyar közösség számára ismeretlenebb bandák koncertjeinek élményét írásban. Ezért pedig köszönöm is az esélyt, amelyet Ric$ megadott nekem!
Rajz szakos gimnazistából lettem építészmérnök, aki a tervezőasztal mögül, valamint a téglapor és a friss beton szagának sajátos elegyében vívja mindennapos harcait a magyar valósággal. A szürke hétköznapokat immáron legfőképpen első gyermekem teszi érdekessé, elviselhetőbbé, és mi tagadás, másképp kihívásokkal telivé, de a zene iránti rajongásom továbbra is töretlen. A legelső meghatározó impulzust a szomszéd srácnak köszönhetem, aki általános iskola vége felé beállított egy másolt Linkin Park kazettával, amelyet meghallgatva örök szenvedély ébredt bennem a torzított gitár, az erőteljes ének és a feszes ritmusok iránt. Ezt követően életem első koncertélménye, a SummerRocks-os Judas Priest/Queensryche buli tárt ki előttem újabb ajtókat. Előbbiek mellett a Metallica, az Iron Maiden, a Death, a Kreator óriási favorit lett (a mai napig azok), és idővel a heavy/thrash/death metalon túl számos más stílusban is megtaláltam az engem megragadó képviselőket, ám legjobban a progresszív (hatású) zenék kaptak el. Így lett tizenhat évig „életem zenekara” az Opeth, de a Pink Floydtól kezdve a Psychotic Waltzon, az Arcturuson és a Porcupine Tree-n át a Between The Buried And Me-ig temérdek formáció vált örökös szívem csücskévé. Magyar fronton a Piramis, a Black-Out, a Magma Rise, a Subscribe, a Grand Mexican Warlock és társaik számomra a top. Ugyan régóta vonzott a hangszeres játék, csak alig tíz éve ragadtam dobverőket, és dobtanáromnak köszönhetően számos stílusban sajátítottam el az alapokat, továbbá korábban kevésbé ismert irányzatokban mélyültem el, úgymint jazz, funk, soul, fúziós zenék. Máig megszállottam szomjazom ismeretlen, új zenékre; a legfrissebb üdvözölt felfedezettjeim közé tartozik a Jelusick és az earthtone9. Lelkesen olvasom a kedvenceimről szóló könyveket és egyéb írott tartalmakat, melyek közül kétségkívül „a Hammer” bír a legnagyobb jelentőséggel. A 2006-os Slayer-címlapos szám óta vagyok a lap híve, 2014-től kezdve munkatársként is, amelynek egyebek mellett a Ric$-csel való megismerkedést köszönhetem. 2016 és 2022 között a heavymetal.hu-s Hajas oldalán a No Obligation fanzine grafikai felelőse (és kezdetben cikkírója is) voltam. Korábban már publikáltam online térben (heavymetal.hu, Ekultura, Apokrif), és örömmel tölt el, hogy e hasábokon visszatérhetek ide. Ha egyvalamit érdemes még megemlítenem a fentieken túl, az a filmtrilógiákon igencsak túlmutató Star Wars-fanatizmusom (főleg sorozatok, könyvek, képregények terén).
Orvos Gyuri, mindencsakakasztottembernem vagyok, 20 éve színpadon, és mindenhol, ahol lehet szerepelni, tűzzsonglőr, énekes, dj, lényeg, hogy színpadon legyek az éj leple alatt. Nappali álcám értékesítő, elvégre az előadás és az eladás között egyetlen betű a különbség, de videózom, írok is, ez utóbbi miatt vagyok most itt. Értelmezek, érzelmezek, leírom, olvasod, boldogság. 🙂