Egyike vagyok azoknak, akiknek a „nu metal” volt a kapudrog a metál zenéhez. Behúzott a Linkin Park és a Papa roach, megtartott a Machine head és a Hatebreed, függővé tett a Killswitch engage és a Trivium.
Azóta is ások mélyebbre és mélyebbre, folyamatosan keresem az új zenéket, ismerkedek együttesekkel és műfajokkal, legyenek most kialakulófélben lévők, akár olyanok, amik gyerekkoromban törtek utat és lemaradtam róluk anno. Ha egyet kellene mondani, ami a legközelebb áll hozzám, akkor talán a metalcore lenne amit megjelölnék, de a hardcore és a modern metal legalább annyira közel áll hozzám és a thrashtől és melodeath-től sem idegenkedek.
Még ennél is régebbi szerelem a film világa, illetve igazi kis művészlélekként szeretek rajzolni és az utóbbi években rengetek időt áldozok a koncertfotózásra.
Az írással eddig csak kacérkodtam, volt pár próbálkozásom a Metal hammerben, illetve a megboldogult Fangoria magazinban. Hogy a Ric$ & Green mennyire lát majd fantáziát az irományaimban, azt egyelőre homály fedi, de remélem, ki tudunk építeni egy olyan hosszútávú munkakapcsolatot, amin mindenki nyer valamit.
Sziasztok!
Lusztig Tibor vagyok Budapestről. Nyomdai előkészítőként, tördelőként, designerként dolgozok, amióta kikerültem a nyomdaipari középiskolából. Ez nem mostanság volt, mivel már megettem a kenyerem javát, így aztán rockerség nagyon régre nyúlik vissza. A 80-as évek elején, középiskolás koromban kattantam rá igazából rock/metal zenére, s akkoriban népszerű klasszikus rock és metal, trash, glam, power zenéket hallgattam. Első rajongásom a német Accept együttes iránt volt, imádtam Udo Dirkschneider reszelős hangját. De ott volt még a Metallica, Megadeth, Antrax, Judas Priest, AC/DC, Iron Maiden, Def Leppard az akkori klasszikus metál/trash bandák közül, glam stílusból a Mötley Crüe, Poison volt a nagy ász, a power vonalon pedig Helloween, Gammaray, Stratovarius játszott fontosabb szerepet az életemben. A lágyabb rockos vonalat nálam a ZZ Top képviselte igen erőteljesen. A punk vonalat sem hagytam figyelmen kívül, a klasszikus Sex Pistols menő volt és még olyan ismeretlennek tűnő együtteseket is össze lehetett kalózkodni, mint a finn Finn Brutalis és a szerb Pekinska Patka. A magyar vonalon nyilván az akkoriban a lázadó zenekarok vitték a prímet, mint a Beatrice vagy a P. Mobil. A lágyabb stílusokat is kedveltem, amit nálam a KFT vagy a Prognózis képviselt. A későbbi években, mikor már többféle új zenei stílus beszivárgott a keményzene berkeibe, bővült a kedvencek listája, de mégis a fő szenvedélyes irányvonalnak megmaradtak ezek a klasszikus stílusok. Bejön a popposabb hangzásvilág is szép, érces énekhanggal, mint pl. a Beast In Black, de rá tudok kattanni a melodic death metalra is, mint a svéd Orbit Culture, vagy a black metalt képviselő Satyricon. A lényeg nálam mindig a zene üteme, ha úgy megmozdít belül, hogy annak kívül is jelét kell adnom, azaz jár a lábam rendesen, akkor az a szám és együttes már király nálam. Dolgoztam újságnál is, ahol természetesen sok újságíróval volt kapcsolatom, figyeltem a cikkeiket és ott akkor mélyen belül éreztem egy késztetést, hogy nem állna távol tőlem az újságírás. De ez egy olyan kis elfojtott álom maradt számomra, mígnem az élet egész véletlenül úgy hozta, hogy most lehetőséget kaptam, hogy a Rics&Green oldalán bemutatkozhatok. Köszönet érte, hogy ezt az oldalamat is kipróbálhatom, megmutathatom.
Már gyerekként is amikor megkérdezték tőlem „mi szeretnék lenni ha nagy leszek?” teljesen egyértelmű volt a válaszom: „A Démon a KISS-ből”, majd ez később már a sokkal lényegretörőbb „Rob Zombie”-ra módosult. Végül nem ezekből a karrierutakból választottam amikor arra került a sor (bár Rob Zombie még mindig szeretnék lenni), a zene folyamatosan behálózza az életemet, illetve alapvetően irányítja a legtöbb szabad percemet. Legyen ez akár a legújabb albumok elemzése, koncertek látogatása, újabb és újabb „a kedvenc zenekarom” felfedezése, zenei könyvek olvasása, zenés dokumentfilmek nézése, tényleg, minden ami ZENE. Menthetetlenül keresem az újdonságokat, folyamatosan vágyom az újabb és újabb előadók és albumok megismerésére, természetesen megtartva mellettük a régi kedvenceimet is. Egy-egy új lemeznél szeretek minden fellelhető információt begyűjteni, számomra a zene túlmutat egy szabadidős tevékenységen, és szeretem megérteni magát az alkotási folyamatot, a „történetet” az adott dal mögött. Hiszen valahol ezek a dalok is, ugye? Történetek amik mégis képekesek életeket is megváltoztatni. Az enyémet például biztosan megváltoztatták. Egy dolgot szeretek ezeknél jobban is: elmondani a véleményemet, gondolataimat. Az írás mindig is érdekelt, kétszer kerültem igazán közel hozzá: először az egyetemen ahol a kommunikáció és média szakon sokat és sokszor kellett írni, illetve abban az időszakban amikor én is a zeneiparban dolgoztam, marketingesként a Hear Hungarynél. Ekkor ismertem meg Ricsi barátomat is, akivel nagyon hamar rájöttünk hogy nagyon hasonlóan kapcsolódunk a zenéhez, illetve az egész zeneiparhoz. Az azóta eltelt években is tartottuk a kapcsolatot, majd egy beszélgetés során Ricsi megkérdezte: „Te miért nem írsz kritikákat nagyüzemben?” Most pedig itt vagyok, amiért nem is lehetnék hálásabb.
Sziasztok! Szabó Roland vagyok, 7 éve dolgozom egy autóalkatrészekkel foglalkozó cégnél, jelenleg vezetői pozícióban, ahol kezemben kell tartani az emberek és folyamatok irányítását egyaránt. Munkán kívül szabadidőmben viszont a zene szeretete az, ami átveszi az irányítást felettem. Nehezen találtunk egymásra a metál műfajjal, előtte sok mindent hallgattam és messziről elkerültem ezt a stílust, de sose felejtem el, amikor egy gyerekkori barátom megmutatta nekem a Korn egyik számát és meghallottam benne azt az édes mocskosságot, ami mostanra teljesen rabul ejtett. Mindenevő vagyok a műfajon belül, bár a deathcore/metalcore stílusok állnak legközelebb a szívemhez. 2013-ban jutottam el első nagyobb koncertemre, ez egy Rise Against volt anno a Pecsában. Annyira magával ragadott a koncertezés feelingje, hogy azóta nincs megállás, havonta több koncertet is megtekintek. Nincs jobb egy fárasztó nap után, minthogy láthatod a kedvenc bandádat élőben és tombolsz rá egyet az első sorokban. Igen tipikusan az a fanatikus vagyok, aki mindig jóval korábban érkezik, hogy megkaparinthassa az első sorok egyikét. Képtelen vagyok leragadni egy bandánál sokáig, így folyamatos késztetést érzek arra, hogy mindig újabb és újabb kevésbé ismert formációkat keressek. Órákat tudok eltölteni friss album megjelenések keresésével, kritikák és ajánlók nézésével vagy olvasásával. Így jött az ötlet, hogy ha már ennyi időt beleölök ebbe a tevékenységbe, akkor miért ne oszthatnám meg ezen, a magyar közösség számára ismeretlenebb bandák koncertjeinek élményét írásban. Ezért pedig köszönöm is az esélyt, amelyet Ric$ megadott nekem!