Ilyenkor kicsit nehéz helyzetben van az ember. Ha egy zenekar a „visszatérõ” lemezének rögzítése közben elveszít két tagot is, akkor ott felmerül a kérdés: Nem kéne abbahagyni? Fõleg, hogy ez a zenekar már több mint negyven éve van a pályán.
Egy kis múltidézés: a Sweet Home Alabama megaslágert elkövetõ csapat 1977-ben repülõgép szerencsétlenségben elvesztette énekesét, gitárosát és háttérénekesnõjét. Tíz évvel késõbb jöttek össze elõször újra, és a mikrofont az eredeti énekes öccse vette át. Ennyit a nosztalgiáról.
Ami fontosabb, az a 2009-ben kiadott lemezük. Sajnos a korábbi lemezeiket csak felületesen (mindössze néhány hallgatás/lemez) ismerem, de azt meg kell állapítanom: itt kurvára nincsen „nosztalgiavonat”. Ez a lemez nem egy „Nagypapák” megmutatják, hogy meg tudják még fogni a hangszereiket. Ez a lemez bivalyerõs, kemény és dögös. Valami ilyesmit tolna a Nickelback is, ha hatvan felett járnának.
A hangzás tökéletes, sõt! A vendégek névsora egyszerre örömteli, és groteszk. Jerry Douglas neve nem lepett meg annyira, de John 5 (ex-Manson, ma Rob Zombie gitáros) és fõképpen Rob Zombie neve már eléggé” Viszont, amit a lemezhez adnak, szemernyi kétséget sem hagy a felõl, hogy van helyük itt.
Nem is ömlengek többet, felesleges is. Inkább csak annyit tennék hozzá, ha mindenki ilyen lemezeket tenne le az asztalra, szerintem nem lenne ennyi letöltés!
Csúcspont(ok): Bakker, mind az! Kiemeljek? Still Unbroken (kurva jó klippel!), Floyd (nyomjad ZombiRobi!), Storm, Gifted Hands, Skynyrd Nation, Southern Ways (nesze Neked Sweet Home Alabama! 🙂 )
Mélypont(ok): Na, hát az nagyon nincs! De tényleg”
10/1000000000000000000000000000000000 (És lehet, alábecsülöm! 🙂 )