Nehéz helyzetben vagyok, mikor a Jazztelen harmadik lemezéről kezdek írni, mert tudom, minden kritikának illene objektívnek lennie, nálam pedig sokszor billen a mérleg nyelve erősen a szubjektív felé. Ennél a triónál szintén erősen bennem van az elfogultság, de az elvárás is az egekben, hiszen nagyon sokat kellett várni erre a lemezre. Megpróbálom középhosszan kitárgyalni, milyennek is érzem az Itthon otthon dalait.
Szerintem nem én vagyok az egyetlen, aki úgy ismerte meg a bandát, hogy a Rock Rádióban meghallotta a Piros Blues Gitár című dalt, amiben Tátrai Tibusz penget vendégként. Nem tagadom, nem szerettem azt a dalt. Kimértnek és modorosnak gondoltam, de ugye a rádiónak megvan az a „varázsa”, hogy ott nem mi állítjuk össze a programot és bizony nincsen elléptetés. Ám ahogy teltek a napok és ragadtam ott minden reggel a Rock Reggel előtt és megfejtettem, miért hallottam ilyennek azt a dalt. Sziliből annyira természetesen jön ez a klasszikus hard rock feeling, hogy bár a dal elsőre mesterkéltnek tűnt, holott szimplán ez tényleg olyan muzsika, mint amit a nagyoktól megszoktunk és nem csak olyan próbál lenni. Fontos különbség. (Nyilván nem véletlenül van mostanában Hobo zenekarában.) Jazztelen rajongó továbbra sem lettem, vásároltam egy példányt az első lemezből és megállapítottam, tele van jó dalokkal. A címadó A végtelenbe és még tovább, vagy ahogy Ellák, a nagyobbik fiam szokta mondani, Buzz Lightyear dala simán a kedvenc dalaim között van ma. Aztán sikerült megnézzem élőben is a csapatot és ott jött a katazis. Ezt a fajta zsigerien laza, őszinte blues-rockot itthon nagyon kevesen tudják játszani. Na, innentől viszont elfogult vagyok, nagyon is.
Az első két lemez között két év telt el, így pont a kibaszott Covid idején lett volna esedékes a harmadik Jazztelen korong, de az csak nem akart megérkezni. Ennek okairól nem akarok hosszasan írni, mikor Szili nemrég meglátogatott a Ric$Cast-ban, mesélt bőven erről az időszakról, így csak annyit jegyeznék meg: nem volt könnyű kivárni ezt a nyolc új dalt. Aztán amikor tavaly nyáron a VisegRockon Szili már kész tényként konferálta be az új lemez hamarosan bekövetkező megjelenését, kicsit megnyugodtam. Aztán eljött a megjelenés napja, meghallgattam az anyagot és elsőre bizony kicsit felemás érzéseim voltak. A bulisabb tételek azonnal működtek, de az anyag bő fele túlzottan is melankolikusnak hatott, vagy legalábbis kicsit andalgósabbnak. Viszont azt már az első hallgatás után megállapítottam, a szövegek még mindig nagyon működnek! Persze tudom, hogy Szili gondolatai nem mindenkinek működnek egyformán, de szerintem, ha valaki értő figyelemmel és iróniára (is) nyitottan áll hozzá ezekhez a dalokhoz, nem csalódik majd.
A Kaja meg szex, Fogd meg a söröm, az übersláger Kezeket fel! (ment az SMS szombaton, pedig sosem szoktam szavazni, mondjuk a „csábíts a szemeiddel” soron mosolyogtam) és a Szerelem maraton azonnal elvitt magával, de a lemez többi része elsőre átfolyt rajtam és nem is értettem, mi történik, de tudtam, ez csak a véletlen műve lehetett. Második nekifutásra már feltűnt, mennyire jól szól az anyag. Pontosan olyan a sound és az arányok, ahogy egy blues rock anyagnak meg kell dörrennie 2023-ban. És itt már pontosan tudtam, jobb, ha felteszem a kezeim (hahaha) és megadom magam, mert bizony innen csak egy lépés, hogy az anyag magába szippantson. Így is lett.
A másik négy dal szépen lassan kúszott be a bőröm alá és ült a fülembe. Elsőre a címadónál vettem észre, hogy dúdolom, majd jött a Rabolj el, ami egy teljesen új szín a Jazztelen palettáján. Óvatos kacsintgatás a poposabb világ felé, roppant ízlésesen. Mind szövegében, mind dallamaiban abszolút rádiókba való darab. (Kicsit meg is lep, hogy nem ezt nevezték A DALba.) Az én igazi bluesom is olyan darab volt, ami szépen lassan ért be, viszont miután megfigyeltem, milyen jól építkezik, sokkal könnyebben kapcsolódtam rá. Talán a lemezt záró Megpihenünk volt, amivel egyáltalán nem tudtam mit kezdeni elsőre. Viszont a szövege nagyon tetszett, ezért nagyon akartam szeretni a dalt is, ami végül be is jött. Sőt, most már teljesen furcsának hat, hogy elsőre nem kapott el!
Azt szeretném külön kiemelni a végén, hogy bármennyire könnyű viszonylag profi felvételt készíteni manapság már házi körülmények között, annyira nem szokták eltalálni sok esetben, hogy kellene megszólalnia egy-egy albumnak. Az Itthon otthon egyik legnagyobb erénye, hogy pontosan tudja, mi akar lenni, ezáltal a sound is olyan, amilyennek lennie kell. Arányos, minden a helyén, ahol kell harapós, ahol kell andalító. Kimondottan öröm, hogy ezen a téren is remekel az anyag.
Azt ígértem, középhosszan, erre már most dupla annyit írtam, mint egy átlag lemezkritikába szoktam. Mai napig nem értem, a Jazztelen miért nem lett egy olyan banda, ami sokkal nagyobb tömegeket mozgat meg és élnek főállásban a zenekarból. Tudom, hogy nem olyan világot élünk, de azért remélem, előbb-utóbb ez bekövetkezik, mert ha van olyan banda, aki megérdemli, akkor ők határozottan. Nem hiszed? Akkor menj rá a lemezre ITT, élőben meg nézd meg a csapatot most március 1-én a Muzikum színpadán!
10/9. (Csak azért nem tíz, mert „csak” nyolc dal és én telhetetlen vagyok!)
