Felnőttkorba lépett újszülöttek, nedűvé nemesedett italok, már majdnem az ötödik hivatalban lévő amerikai elnök és a streaming miatt örökre megváltozó zenei élet. Ez csak néhány dolog, ami a Wintersun Time II bejelentése óta történt. Szerintem minden idők egyik legnevetségesebb zenei története ez (mindjárt Axl Rose Chinese Democracy-ja mellett)… Közel húsz éve ígérte meg ugyanis a Wintersun főnöke, Jari Mäenpää, hogy összehozza minden idők legkidolgozottabb dallamos black metal albumát.
A Wintersun az egészen kiváló Winter Madness-szel debütált 2004-ben, amely egy olyan fagyos szépséggel bíró lemez, amely megragadta az alkotója által otthonnak nevezett hideg, könyörtelen északi tájak kísérteties fenségét. Sajnos ezek után mintha azt hitte volna hősünk, hogy ő valamiféle kultikus előadó, beígérte a Time-ot, egy ambiciózus konceptalbumot, amelyet állítólag annyira kidolgozott, hogy a terjedelme miatt lehetetlen volt kiadni egy hanghordozón. Hat év várakozás és a ritka hírszivárogtatások után a lemez végül két részre szakadt. 2012-ben került kiadásra a Time I, ami kétségtelenül jó fogadtatásban részesült. A második rész pedig most, 2024-ben, tizenkét évvel később, ez pedig két dolgot jelenthet. Vagy Jari olyan perfekcionista, amilyet a black metal színtér még nem látott, vagy csak több pénzt kellett gyűjtenie, mert kreatív és zenei okokból elszaladt vele a paci.
Szóval, mi is történt az elmúlt, kicsit több mint egy évtizedben? Milyen átütő, az életedet alaposan megváltoztató dolog történik, ha megnyomod a lejátszó indítógombját? Az első szám egy négyperces, Fields Of Snow-ra keresztelt instrumentális valami, amit mélyen ihletett meg a japán népzene, és bár el kell ismerni, hogy hihetetlenül pihentető és gyönyörű produktum, nem egy black metal eposz bevezetője kellene legyen. Igaz, ez nem újdonság a Wintersun-nál, hiszen a 2017-es The Forest Seasons és a Time I is kísérletezett ezzel a hangulatfestéssel, de nem ez az albumnyitó, amire feltétlenül számítani kellene. Mondjuk Japánban is akad hó, de ezzel a címmel nem kellett volna odáig kalandozni, csak a kert végébe, ahol van finn hó, meg sok befagyott tó, így autentikusabb is lett volna, pont úgy, mint a korábbiakban. Meg ez a japán-távoli kelet motívum, amit belesző a mester a meséjébe, itt kezd burjánzani, de erről majd később.
Szerencsére, amikor már fázik a hóban a jó Jari mester lába, jön a felmelegítő The Way Of Fire, ami azonnal talpra állít a vidámkodó, lustító nyitányt követően, a dolgok egy kicsit mindjárt helyre is billennek. A blastbeat-ek és riffek dermesztő forgataga, amely kettétörné még a fagyott húst is, egy tíz perces eposz, na, ez már közel áll ahhoz, amire ígéretet kaptunk. Bár ezt is sikerült túlnyújtani, ráadásul olyan érzetem is van, mintha bekapcsolták volna Kai Hahto dobost, hogy üssed b…d meg, majd lesz valahogy. Lesz is majd hat perces csörte, majd a japános levezetés megint… (Én nem tudom, ez valami távoli, keleti vírus?) A One With The Shadows szerencsére egy rövidebb sűrítmény, finoman más, mint eddig, élvezetesebb adrenalinpörgető teatralitás, de nekem mégis kevés a tapadóerő benne.
Nos, a lendület ezután tulajdonképpen gyorsan eltűnik. Az Ominous Clouds nem sokkal több, mint egy rövid intermezzo, amely némi akusztikus dörömbölésből és a távolban dübörgő mennydörgésfelhők hangmintáiból áll. A Storm aztán ismét egy meglehetősen mozgalmas szerzemény, gyors ritmusokkal és sok hangszerkezelés-technikai megoldással (néha az az érzésem, hogy az Ensiferum és a Dream Theater közösen alkotta), de a tizenkét perces eposz a második felében kezelhetetlenné válik és egy újabb hosszú instru-intermezzóval zárul. A Silver Leaves tizenhárom percével álmodozóan és hangulatosan indul, majd némi gyorsulás után Jari a teljes eljapánosodás útján már nem csak a zenei, hanem az énekes motívumokból is merít. A teljes zenekar beszállása sok időt vesz igénybe, de végül nem is igazán épül semmi ebből sem, csak egy több mint három perces hang-hullámminta vezet a teljes kiapadás irányába a végére, ennek eredményeként az album nem is véget ér, hanem kifullad.
Zenei és zeneipari szemfényvesztésnek vagyunk tanúi itten, kérem szépen. Minden fénylik, csilivili, aztán ha a mélyére nézünk, csak egy nagy katyvasz marad. Amolyan zenei megfelelője egy Netflix-produkciónak, első ránézésre remekül néz ki, de egyúttal kicsit tartalomhiányosnak és feleslegesen túldíszítettnek is tűnik. A Wintersun szépen indult, el is adta magát annak a rajongói körnek, akik maradtak az Ensiferumból, illetve jöttek az újak is, de aztán következtek a nagy hézagok a kiadványok között, majd a folytonos ígéretek, miközben Mäenpää úr valóban botrányos munkát végzett, amikor pénzt gyűjtött a rajongótáborából saját megalomán projektjei finanszírozására, beleértve a saját stúdióját is. Erre 7 év (a The Forest Seasons után) után kapunk egy 6 számos albumot, amiből 2 full instrumentál, 4 pedig olyan hosszú, hogy a felét szintén hangmintákból kellett megalkotni. Ez aztán a lustaság a legfelsőbb fokon, potom 49 percben.
Igazán hiányzik egy jó nagy seggberúgás a fentiek okán a főnöknek, amely a rajongóitól érkezik, akik elől egyébként menekül is, mert nem igazán láthatjuk színpadon sem mostanság, pedig onnan ezért a teljesítményért le is dobálná a nagyérdemű. Mondjuk még jót is tenne, mert talán gatyába rázná a szétfolyó maszlagot. A koncertezés persze eleve nehéz lenne, mert a nagy munka közben azért a zenészeket (akiket már csak segítőnek nevez Jari úr) is ellopták olyan zenekarok, mint a Nightwish vagy a Megadeth. (Hahto dobos meg a basszer Jukka Koskinen a Nightwish-ben, utobbi még a Crownshift-ben is, a gitáros Teemu Mäntysaar pedig immár a Megadeath-ben is zenél.)
Szóval marad a kanapén hallgatás „öröme”, de azt is, ha lehet fejhallgatóval, hogy megértsd, mit hallasz. Vajon a hétköznapi zenerajongó képes lesz ezt úgy hallgatni, ahogy kellene? Megérti és meghallja-e az összes apró részletet, a virágzást, harangokat és sípokat? Ez eleve kétséges, és egyesek számára értékelhetetlenné is teszi az albumot. Többségünk nem producer és nem rendelkezik azzal a tudással és készségekkel, mint Jari mester. Helyesebb azt gondolni, hogy mivel a Wintersun egy szenvedélyes projekt, Jari azt csinált, amit akart, és az el is tarthat annyi ideig, amennyire szüksége van. Az, hogy egyáltalán megjelent, azt mutatja, ő elégedett vele.
Pedig ezt a sok maszatolós, ragacsos keleti témát, amit belerakott a zenébe, igazán helyettesíthette volna mondjuk egy olyan hangzással, ahol a dobok valóban erőt és dinamikát adnak, illetve nem csak olyan színes-cukros mázat kapott volna a megszólalás, hogy még a fülemet is bántja az a sok magas fekvésű hang. Ha valamit ki lehet emelni, az a borító szépsége, mivel annak grafikai kivitelezését Havancsák Gyula készítette, az pedig garancia a minőségre.
Összegzésként elmondhatjuk, hogy a Time II-t, csakúgy, mint a valóban kiváló elődjét, szép alkotásnak szánták, de ez nem váltja be az ígéreteket. Az album nagyon hangulatos, szakszerűen megkomponált és van néhány szép pillanata is, de túl hosszúra nyúlt, és túl sok fedőmázt, felesleget tartalmaz ahhoz, hogy meggyőző legyen. A filmes és nagyzenekari zene kedvelői biztosan találnak kedvükre valót ebben is, de az előzményeket figyelembe véve már egy fillért sem költenék erre az albumra, erre a bandára. Csalódás, nem a jobbik fajtából!
5