Az előző Parazol lemez, illetve az MR2 Akusztikos felvételük, meg pár koncert alapján értettem, hogy kerülnek Ők az Arénába a Deep Purple elé. Reméltem, hogy ezt a szintet az új lemezen is tudják majd tartani.
Már a nyitó Let Go kellemes meglepetés volt, hozta a Stones által jól kitaposott ösvényt, egyfajta zsigeri lazasággal. Remek indítás. Érdekes, hogy többségében tempósabb dalok kerültek a korongra, és szerencsére csak kevés balladának mondható darab. Azok sem a klasszikus értelemben vett lírák, hanem inkább a középtempónál kicsit lassabb darabok. A Rolling Stones-párhuzam felemlegetése elkerülhetetlen a srácok esetében szerintem, bár rengeteg pszichedelikus és klasszikus hard rock hatás is hallható ebben a 12 dalban. Az külön szimpátiát kelt bennem, hogy mindössze két dal van a korongon, ami túllépi a 3 és fél percet. Ez ugyanis tipikusan az a zene, ahol inkább rövid, de hatásos dalok kellenek. Ez az elv remekül érvényesül a Mode Bizarre-on.
Az első három dal élből üt, majd a Together, ami igazán bólogatásra késztet, aztán a Betrayed kicsit blues-os beütésű íze nagyon tetszik, csak sajnálom, hogy a dob ennyire furcsán szól benne. Érdekes, mert a Baby Blue-ben is hasonlóan van keverve a lábdob/pergő, de ahhoz a rockabillys jelleghez valahogy még illik is ez a hangzáskép. A Girl is egy igazi, azonnal ható sláger, simán ajánlom rádiós játszásra, hátha a sok alternatív mellé befér némi rákenroll is. A középtempós rock-ballada, a Love is Like szintén igazi rádiós nóta, ám a lemez legjobbja, a női vokállal is megtámogatott Room 54 majd minden korábbi dalt feledtetett velem, óriási refrén, azonnal dúdolós, második körben már együtt éneklős. A záró I got a feeling that I’m underneath az egyetlen dal, amivel sokadszorra sem sikerült megbarátkozzak. Talán ezért is került a korong végére.
Az egy-két helyen (szerintem) rossz keverést, illetve a pár gyengébb dalt leszámítva nagyon erős lemez a Mode Bizarr. Sose rosszabbat, és egy Ivan & The Parazol koncertet, de gyorsan! 🙂
10/9. Erős, sokat hallgatós korong!