Volt anno egy szép reményű zenekar, az F.O.T.B., ami végül pont akkor állt a földbe, amikor már kezdték rájuk felkapni a fejüket az emberek. Sok-sok évvel ezután úgy gondolta Pócsi István énekes, hogy újra énekelnie kellene. Ez már önmagában kellően impozáns, ha valaki ismeri a fent említett zenekart, viszont ha valaki megnézi a Tiszta lap közreműködőinek névsorát, még inkább kíváncsi lesz, ebben biztos vagyok.
Az a jó a zenében, hogy képes egyszerre kikapcsolni és mégis teli tenni a gondolatokkal a fejed. A Tiszta Lap pláne ilyen, néhány napig tisztességesen beköltözött a lejátszóba, hogy töviről hegyire kielemezhessem. Amit azonnal tudtam, hogy nem fogok felsorolni mindenkit, aki közreműködik a lemezen, mert az elvenné a cikk felét kb., így csak azokat említem meg, akik valamelyik kedvenc dalban játszanak és fontos(nak ható) mozzanatot tettek hozzá az adott tételhez.
Hallani, hogy a Tiszta Lap nem egy klasszikus értelemben vett album, hanem egy hosszú ideig készülő, több korszakot átívelő mű. Talán felesleges lenne felhozni, hogy a hangzás több, mint remek, mert egy ilyen kaliberű muzsikusokat felvonultató album szerintem eleve nem szólhat rosszul, mégis meg kell jegyezzem: hiába eklektikus a dalok tekintetében, hiába használ itt sok zenész sokféle soundot, minden dalt sikerült úgy keverni, hogy megmaradjanak a karakterek és a dallal is a legjobb történjen. A hangmérnök bizony megérdemel egy hatalmas vállveregetést, ez nem csak hazai viszonylatban ritka.
A nyitó Ideát című tételben, amiben Haumann Péter szaval azzal a hátborzongató hanglejtésével, amivel csak Ő tud, van egy káromkodás, ami egy kicsit meglepett, mert a dal maga elég komor és művies a szövege. A narráció és ez a káromkodás teljesen ellentétesnek hatott elsőre, így fogalmam sem volt, mire számítsak a későbbiekben. Ahogy azonban lepörgött a korong, alig vártam, hogy újra elindíthassam.
Nagyon nehéz úgy írni bármit is, hogy a lemezben rejlő, felfedezésre váró finomságokat ne áruljam el előre és mégis átfogó képet adjak a korongról. Az első és nagyon fontos dolog: mindenképpen javaslom, hogy vegyük a kezünkbe a tokot és ténylegesen adjuk át magunkat a Hét Jelnek. Ez a letisztult és egyszerűnek ható design kicsit olyan, mintha nem akarná elvenni a dalokról a figyelmet (Az üres lapok a bookletben, meg mintha azt sugallnák, hogy mindenkinek azt mond egy-egy dal, amit kihall belőle.), hanem azt szeretné, hogy a zene beszéljen. Abszolút be is jön ez, mégis kell az egyik a másikhoz.
Na, de essen szó a zenéről is, hiszen lehet bármilyen jól megszólaló, bármilyen zseniális kiállítású egy lemez, ha a zene rossz. A Hét Jel ugyan nagyon eklektikus stílusában, a lemez koncepciója, vagyis az ember jó és rossz énjének harca hangulatilag maximálisan összefogja azt. Talán a legjobb megközelítés az, ha azt mondom: a Tiszta Lap alapvetően egy grunge lemez, rengeteg egyéb hatással. Felbukkan itt zeneileg a Black-Out (ugye játszik is itt minden valaha volt hangszeres a zenekarból, illetve van itt egy medley is korai dalokból), Ákos metalosabb pillanatai (Furcsa zaj), Kentaur 2006-os, Urban Stigma című lemeze (Madi dala, az Istent játszó, pl. simán lehetne azon is), aztán a Queen musicalesebb pillanatai, vagy itt-ott a Pink Floyd hangulata. Nagyon erősen benne van minden, de mégis összeáll egy egésszé, nem lóg ki semmi sehonnan, leszámítva azt az egy tételt, amit a Jekyll & Hyde musicalből vett át és formált saját képére Pisti. Bár ennek a dalnak szerintem pont az a szerepe, hogy kicsit megtörje a lemez ívét. Néhol még egy kis Leander (Kills és Rising) is beugrik, egy érezhetően kevésbé modern formában. Vannak kicsit közérthetőbben megfogalmazott, kifejezetten slágeres, populáris darabok is, mint az Örök a dal, amiben Maróthy Zoli olyan szólót nyom, hogy minden alkalommal öröm hallgatni, a refrén pedig egyszerre epikus és felszabadító. Aztán ott van még az Itt hagyom, ami annyira finoman építkezik, mintha egy nap soundtrackje lenne: jön a hajnal, a reggel, aztán a nap és így tovább. Érdekes, hogy ez a műfaji eklektika egy nagyon hullámzó hangulati eleggyé formálódik, ami Pisti szövegeiben és énekében is rendre megjelenik. A szövegek mélyek, gondolkodósak, néhány esetben borongósak is, ám minden esetben érzelmesek és pozitív kicsengésűek. Nekem például rengeteg gondolatot rakott a fejembe a Tiszta lap és rendesen megdolgoztatta a hangulatomat is sok esetben. Eleve egy kicsit nehezebb időszakban talált meg, vagyis én találtam a lemezt, mert én jelentkeztem be, hogy írnék róla a Hammerbe. Nincsenek véletlenek, ilyenkor ez mindig bizonyosságot nyer. Miután megírtam a kritika első változatát, félretettem a lemezt, és próbáltam keresni valami mást, amit hallgathatok, hogy kicsit kiszakadjak a Tiszta Lapból. Ám néhány kísérlet után rájöttem: nem akarok kiszakadni belőle, hanem sokkal inkább benne akarok maradni. Így költözött vissza a discmanbe, és lett a 2018-as ősz hivatalos soundtrackje nálam. Furcsa, hogy amennyi és amilyen gondolat szakadt ki belőlem a korong hatására, annyira érzem egyre pozitívabbnak, már-már vidámnak az egészet. Nagy nehezen eltettem egy hétre pihenni, majd amikor újra elővettem, rájöttem, pontosan olyan, amilyennek hallom. Voltak az elmúlt években hazai lemezek, amik hasonlóan hatottak rám, a két Ordog, vagy a Nomad Márványmenyasszony lemeze, de ennyire egyik sem költözött belém. Szerintem a már említett Kentaur lemez, az Urban Stigma volt rám itthonról ekkora gondolati hatással utoljára, ami bizony nem most volt. A hatásoknál ugyan nem említettem meg a Pearl Jam-et, de biztos vagyok benne, hogy a Hét Jel pontosan olyan lesz számomra, mint Eddie-ék lemezei: amikor évek múlva is előveszem, akkor nem az lesz, hogy meghallgatom és örülök neki, hanem napokra a lemez(ek) fogja leszek és nagyon örülni fogok ennek a rabságnak.
Na, de essen szó a zenéről is, hiszen lehet bármilyen jól megszólaló, bármilyen zseniális kiállítású egy lemez, ha a zene rossz. A Hét Jel ugyan nagyon eklektikus stílusában, a lemez koncepciója, vagyis az ember jó és rossz énjének harca hangulatilag maximálisan összefogja azt. Talán a legjobb megközelítés az, ha azt mondom: a Tiszta Lap alapvetően egy grunge lemez, rengeteg egyéb hatással. Felbukkan itt zeneileg a Black-Out (ugye játszik is itt minden valaha volt hangszeres a zenekarból, illetve van itt egy medley is korai dalokból), Ákos metalosabb pillanatai (Furcsa zaj), Kentaur 2006-os, Urban Stigma című lemeze (Madi dala, az Istent játszó, pl. simán lehetne azon is), aztán a Queen musicalesebb pillanatai, vagy itt-ott a Pink Floyd hangulata. Nagyon erősen benne van minden, de mégis összeáll egy egésszé, nem lóg ki semmi sehonnan, leszámítva azt az egy tételt, amit a Jekyll & Hyde musicalből vett át és formált saját képére Pisti. Bár ennek a dalnak szerintem pont az a szerepe, hogy kicsit megtörje a lemez ívét. Néhol még egy kis Leander (Kills és Rising) is beugrik, egy érezhetően kevésbé modern formában. Vannak kicsit közérthetőbben megfogalmazott, kifejezetten slágeres, populáris darabok is, mint az Örök a dal, amiben Maróthy Zoli olyan szólót nyom, hogy minden alkalommal öröm hallgatni, a refrén pedig egyszerre epikus és felszabadító. Aztán ott van még az Itt hagyom, ami annyira finoman építkezik, mintha egy nap soundtrackje lenne: jön a hajnal, a reggel, aztán a nap és így tovább. Érdekes, hogy ez a műfaji eklektika egy nagyon hullámzó hangulati eleggyé formálódik, ami Pisti szövegeiben és énekében is rendre megjelenik. A szövegek mélyek, gondolkodósak, néhány esetben borongósak is, ám minden esetben érzelmesek és pozitív kicsengésűek. Nekem például rengeteg gondolatot rakott a fejembe a Tiszta lap és rendesen megdolgoztatta a hangulatomat is sok esetben. Eleve egy kicsit nehezebb időszakban talált meg, vagyis én találtam a lemezt, mert én jelentkeztem be, hogy írnék róla a Hammerbe. Nincsenek véletlenek, ilyenkor ez mindig bizonyosságot nyer. Miután megírtam a kritika első változatát, félretettem a lemezt, és próbáltam keresni valami mást, amit hallgathatok, hogy kicsit kiszakadjak a Tiszta Lapból. Ám néhány kísérlet után rájöttem: nem akarok kiszakadni belőle, hanem sokkal inkább benne akarok maradni. Így költözött vissza a discmanbe, és lett a 2018-as ősz hivatalos soundtrackje nálam. Furcsa, hogy amennyi és amilyen gondolat szakadt ki belőlem a korong hatására, annyira érzem egyre pozitívabbnak, már-már vidámnak az egészet. Nagy nehezen eltettem egy hétre pihenni, majd amikor újra elővettem, rájöttem, pontosan olyan, amilyennek hallom. Voltak az elmúlt években hazai lemezek, amik hasonlóan hatottak rám, a két Ordog, vagy a Nomad Márványmenyasszony lemeze, de ennyire egyik sem költözött belém. Szerintem a már említett Kentaur lemez, az Urban Stigma volt rám itthonról ekkora gondolati hatással utoljára, ami bizony nem most volt. A hatásoknál ugyan nem említettem meg a Pearl Jam-et, de biztos vagyok benne, hogy a Hét Jel pontosan olyan lesz számomra, mint Eddie-ék lemezei: amikor évek múlva is előveszem, akkor nem az lesz, hogy meghallgatom és örülök neki, hanem napokra a lemez(ek) fogja leszek és nagyon örülni fogok ennek a rabságnak.
Akkor vagyok a legnehezebb helyzetben, amikor pontozni kell és konklúziót vonni. Eleve tudom, hogy képes vagyok kicsúszni az objektivitásból, ha egy lemez nagyon megfog. Most próbáltam félretenni, kiverni a fejemből és aztán tiszta füllel nekiugrani újra. Nem sikerült. Lehet, hogy objektíven hallgatva nem hibátlan a lemez, lehet, hogy bizonyos tételek lehetnének másmilyenek is, de a Hét Jel ezzel együtt is az utóbbi évek egyik legizgalmasabb hazai projektje számomra. (Sajnálom is, hogy Pisti egyelőre nem tervez koncertezni a dalokkal.) Bízom benne, hogy nyitott fülekre (és szívekre) talál és lesz folytatás is. Nálam egészen biztosan ott lesz az élbolyban az év végi listán.
10/10. Nem is lehetne kevesebb, bár nem biztos, hogy pontokkal kifejezhető, miért is ennyire jó számomra ez a lemez. Már most várom a folytatást.
Pistit és a Hét Jel projektet itt tudjátok követni:
https://www.facebook.com/hetjel/