Hat év szünet, és a tékozló (öreg)fiúként üzemelő gitárzseni, John Fruiscante újraigazolásával új lemezt hozott ki a Red Hot Chilli Peppers Unlimited Love címmel.
Azért tegyük a szívünkre a kezünket: bár a JF-et 2009-től 2021-ig helyettesítő Josh Klinghoffer próbált egy tisztességes klón lenni, mind a turnékon, mind a vele készült sorlemezeken (I’m with You 2011, Gateway 2016), de nagyot nem sikerült alkotnia. A vele készült albumok egyike sem lett kiemelkedő siker, a koncerteken megnézte őt az ember, de csak azért mert ő volt ott. Nagyon kevés RHCP rajongó van, én konkrétan eggyel sem találkoztam az elmúlt 10+ évben, akinek ez a felállás, és a zenekar elmúlt időszaka bejött volna.
Inkább egyfajta remény élt a rajongókban, hogy az önkéntes rock ’n roll remeteként éldegélő Fruiscante talán majd egyszer visszatér, és újra karcosak lesznek a gitárok… 2020 végén röppentek fel először arról hírek, hogy visszatért JF a kötelékbe. Innentől a világ összes Chilli fanja vágta a centit, hogy mikor jön ki az új, energikus lemez a bandától. Nagyon sokan – bevallom, köztük én is – azt vártam, hogy a Stadium Arcadium (2006) óta a zenekart jellemző kissé lapos rádió funkyt felváltsa egyfajta Blood Sugar Sex Magic féle merészség, vagy legalább egy Californicationra jellemző rock slágerparádé. Rövid, a zenekari fan ismerőseim közt végzett nem reprezentatív felmérés alapján nagyjából hasonló dolgot várt mindenki.
A napokban megjelent Unlimited Love című lemeznek nagyjából ilyen elvárások mellett kellett teljesítenie. Lássuk sikerült e ez neki?
Nos, ha nagyon röviden akarunk válaszolni a kérdésre, akkor : Nem.
Lássuk kicsit hosszabban: aki azt várta, hogy a jól megszokott funkys ritmusszekció, és a kissé bolondos frontember dallamait újra egy karakteresebb gitárhangzás vagy ne adj Isten jazzesebb/fúziósabb/vadabb hangzás egészíti ki, az nagyjából három dalnak tud majd örülni ezen a lemezen. Ezek az Aquatic Mouth Dance, a The Great Apes, és a These Are The Ways című dalok, utóbbinak pedig a klipje is egy mozgalmas, szerethető darab:
Ez meglehetősen kevés, egyrészt mert egy elég terjedelmes anyagról beszélünk, összesen 17 dallal, másrészt az elvárás itt, már egy több mint tíz éves megkérdőjelezhető zenekari teljesítmény után azért ennél nagyobb volt. A dalok több mint fele azonban ez a lassú/középtempós, az elmúlt években megszokott, de unalomba fulladó receptet követi. Néhol felbukkan egy izgalmasabb gitárbetét vagy egy kicsit merészebb középrész, de az egész lemez felértékeléséhez ez kevés.
Persze nem kell ennyire szőrös szívűnek lenni : ha az ember megpróbálja jóra hallgatni ezt a kiadványt, és szereti az RHCP stílusát, akkor végül is mindent megtalál, amit akar: a szokásos ritmusokat, a pattogós, már-már elbeszélős énekstílust, néhány funk-rock riffet és szólót, sőt, még egy-két akusztikus gitárra hangszerelt balladát is. A sound is újra bátrabban , és játékosabban szól a nagy visszatérőnek hála.
Egyszerűen csak a stenk, a slágerek, a „chilli” hiányzik az egészből.
Nem tudom, hogy a zenekar, vagy a producer, netalán a kiadó ragaszkodik már ennyire ezekhez a bevált(nak) tűnő receptekhez, mindenesetre nekem hiányzik a ’90-es évek polgárpukkasztó RHCP-je, de lehet már sosem kapom meg azt amit akarok.
Arra jó lesz ez a lemez, hogy egy kicsit megnyugodjanak a rajongók, hogy még megvannak az öreg paprikák, alkotnak néha valamit, és még koncerteken is nyomják szívesen.
Ahhoz viszont kevés, hogy új rajongókat vonzzanak be (pedig ők sok generációt át tudtak ugrani korábban) és arra is, hogy az igazi hardcore rajongók ne pánikoljanak be. (Bár ők már lassan 15 éve abban vannak.)
Egyik szemem sír, a másik nevet ennek a lemeznek a kapcsán. Tinikorom meghatározó bálványai, de valahogy nem tudnak olyan jól megöregedni, mint a Rolling Stones, az AC/DC vagy akár Lenny Kravitz.
Az viszont biztató, hogy a zenekar nemrég egy kvázi lemezbemutató/visszatérő bulit adott, és nagyon sok régi slágerrel megspékelve adták elő az új nótákat, lehengerlő stílusban , úgyhogy az szinte biztos, hogy a koncertforma visszatért.
A lemez maga 10/6, de Fruiscante visszatérése és az újra magára találó zenekar érzete 10/9.5.
Kiss UtolsóCsillagharcos Ákos