Amikor tavaly elindult a Grungery, viszonylag hamar megkerestem Mikit az interjú ötletével, mert nagyon tetszett ez az elkötelezett, maximalista hozzáállás, amivel az oldalt elkezdte, és csinálja azóta is. Mivel mindketten elég sok vasat tartunk a tűzben állandóan, így kicsit nehézkes volt összeszervezni, majd jött a szakmázós sorozat ötlete, így adta magát, hogy az interjú ennek keretein belül jelenjen meg. Egy szép tavaszi napon Miki bevágta magát a kocsijába, és meglátogatott a Sportalsóban. Egy jéghideg cola mellett elkezdtünk beszélgetni, és ez a kis szösszenet lett belőle! 🙂
– Mi viszi rá az ember fiát arra, hogy újságíró legyen? Miért pont zenei újságírás?
– Nekem egyszerű volt a motivációm. A grunge-ról nagyon sokan írnak, nagyon jól Magyarországon. Kiváló cikkeket, kiváló újságírók. Viszont nem volt egy olyan hely, amelyik kizárólag ezzel a műfajjal foglalkozott volna. Azt vettem észre, hogy a mi, 70-es évek közepén/végén született generációnkból valamilyen szinten mindenkit érintett a dolog, mindenkinek van valamilyen ide kapcsolódó története. Ahogy elkezdtem erről zenészekkel, újságírókkal, ismert és kevésbé ismert emberekkelbeszélgetni, egészen megdöbbentő volt megtapasztalni, hogy ez tényleg mennyire így van: sosem gondolnád, hogy ki mindenki kötődik a műfajhoz. Az én feladatom csupán csak annyi, hogy az ő történeteiket leírjam. Amikor erre rájöttem, akkor azt mondtam, hogy oké, csinálok neki egy helyet, ez lett a Grungery. Grunge és Hungary.
– A tematikusság itthon szerintem nem annyira divat, vagyis hogy egy site kifejezetten csak egy stílusra áll rá. Bár apróbb kikancsintásaid neked is vannak, de azért valahogy minden ilyen kikacsintás valahogy visszautal, visszacsatol a grungera. Tudatosan erre akartál törekedni, hogy csak ez legyen?
– Persze, ez teljesen tudatos. Volt egy nagyon érdekes beszélgetésem Szarka Joseph-fel, a korábbi hammeres újságíróval, aki aztán a Sony Musicnál dolgozott hosszú évekig különböző igazgatói pozíciókban. Joseph számomra egy igazi példakép, és mondott egy nagyon érdekes, és nagyon megtisztelő dolgot. Kihagytam végül a vele készült interjúból, mert ha benne marad, az egy kicsit még akár olyan fennhéjazósnak is tűnhetett volnaa részemről. Döntsd el, hogy te beleírod vagy sem. (nevet) Szóval Joseph azt mondta, hogy ahogy olvasta az Ozone Mama lemezismertetőmet, egy egészen fura dolog állt össze az oldallalkapcsolatban, hogy gyakorlatilag egy egészen más nyelvet beszélünk, mint a hétköznapi emberek vagy az akadémikus metal újságírás. Eleve mindent grunge szempontból nézünk, és ami nem grunge, azt is ezzel a grunge szókinccsel és referenciákkal írjuk le. De hogy az Ozone Mamának köze nincs a grunge-hoz, az 60-as, 70-es évekbeli pszichedelikus vintage rock. Mégis jövök a Soundgardennel. (nevet) A Metal Hammerben nagyon szeretem Uzseka Norbi írásait, aki képes a Médiaradarban egy bármilyen könyvbe belemagyarázni a rock vagy metal kapcsolatot, és abban a pillanatban, hogy ezt megtette, nekem szimpatikus lesz az az adott könyv. Azonnal lesz kötődésem hozzá. De én például a Monster Magnetben is meghallom, hogy hol van a Soundgarden vagy hol van a grunge.
– Ott azért érezhetően vannak olyan hatások, hogy ha valaki ezt a stílust nem szereti vagy azt hiszi, hogy nem szereti, akár ha nehezen is, de kihallja belőle.
– Egyetértek.
– Téged hol kapott el a grunge? Mindenkitől megkérdezed, mindenkinél kideríted, hogy mi az, de Nálad még nem volt még egyértelműen soha, sehol leírva. Mi volt az a pont, ahol kiderült, hogy neked ez a stílusod, ha lehet így fogalmazni.
– Valóban nem. Én alapból metálos vagyok. Az ősidők óta olvasom a Metal Hammert, az utolsó Metallica Hungaricától kezdődően minden számot megvettem, én ezen nőttem fel. Amikor az MTV-n keresztül beszivárgott a magyar háztartásokba a grunge, akkor én Queensryche-ot – főleg az Operation: Mindcrime-ot, Megadeth-et, meg Cultot hallgattam. Ez a három zenekar nekem akkoriban mindennél többet jelentett. Nagyon érdekes, hogy vannak-e véletlenek, vagy nincsenek. Én alapvetően futballistának készültem. Egyszer éppen rohantam le edzésre -már átöltözve, stoplis cipőben, de már késésben-, amikor a folyosón elhaladtam egy szoba előtt, ahol szólt a televízió. Senki nem nézte, csak valaki úgy hagyta bekapcsolva, az MTV-n. Valami irgalmatlanul nagy zene szólt odabent. Csodálkoztam, mert akkor már ugye olvastam a Hammert, gyűjtöttem a kazettákat, úgyhogy teljesen képben voltam a rock/metal zenékkel kapcsolatban, de fogalmam sem volt, hogy mi lehet az. Bementem. Egészen addig azt gondoltam, hogy tipikusan a hardcore koncerteken ugrálnak be az emberek a tömegbe, stagediving csak ott van. De ez egyáltalán nem olyan zene volt, mégis ugráltak. Meg ilyen elképesztő dolgok voltak, hogy az énekes Jordan mezben, fejjel lefelé lógott a mennyezetről. Mindez fekete fehérben. Úgyhogy bármi áron meg kellett tudnom, hogy kik ezek. Biztosan emlékszel, hogy a klipek elején meg a végén kiírták, hogy milyen zenekar melyik dala látható, de ugye az elejéről lemaradtam és meg kellett várnom a videó végét. Gondolom már kitaláltad, hogy a Pearl Jam, és az Alive volt az. El is késtem az edzésről. Valószínűleg büntetést is kaptam, erre nem emlékszem, de akkor nekem ott minden eldőlt, onnantól kezdve elkezdtem tudatosan keresni a grunge zenekarokat. Ez volt az első impulzus, még 1992-ben.
– Mi volt az, amiért neked ez többet jelentett, mint mondjuk a Queensryche, vagy a Megadeth? Mi volt az, amivel többnek érezted ezt?
– Vannak dolgok, amiket nem nagyon lehet megmagyarázni. Lehet ez egy könyv, egy film vagy egy zene, valamiért egyszerűen csak betalálnak nálad. Úgy éreztem, hogy ez nekem szól. Akkor még nem beszéltem annyira jól angolul, nem nagyon értettem a szöveget, csak egyes szövegrészleteket. Az ugyan nem tűnt túl vidámnak, de hát azért csak azt mondta a kockásinges fickó a refrénben, hogy még mindig élek. És valami történt. Ráadásul a Tenen azért elég komoly gitármunka van, nagyon klasszul ki vannak dolgozva a témák rajta. Ez biztos, hogy egy kapcsolódási pont volt. Azok a wahpedállal megőrjített szólók, meg ahogyan Eddie Vedder énekelt… Na, azok teljesen egyediek voltak nekem. Aztán lehet, hogy más, aki Hendrixen nőtt fel, az azt mondja, hogy hát azért azt tudod, hogy ez honnan jött? (nevet) És egyébként azért jó, amit kérdezel, mert a wah örökre be is ragadt nálam. Nálam az a zene mindig működik, ahol meghallom a hangját. Onnantól kezdve nekem az a zene megvan. Vagy ahogyan a Jar of Flies a Rotten Apple-lel elkezdődik.
– Nekem ilyen a légbefújás is egyébként.
– Igen? Tényleg?
– Tök egyszerű példa. Mutatott egy barátom, Fodor András több Gotthard nótát: Hallottam, hogy jó, de valahogy nem kapott el. Aztán mutatta a Human Zoo-t, ami egyébként full Bon Jovi, ahogy kezdődik. Ahogy megvan a légbefúvás, rögtön… kész. Tökre bejön és imádom a zenekart, bár az új énekessel nem kedvelem őket, de Steve Lee már sosem jöhet vissza sajnos.Na, de visszazökkenve: Ugye alapvetően azért figyeltem fel a Grungery-re anno, mert megvolt benne egy olyan vonulat, mint a stílusban: alapvetően maga a műfaj elég szomorkás, viszont a grunge üzenete roppant pozitív szerintem. Gondolom akkor ez is tudatos, hogy te pozitivitásra építed az egészet és még nem nagyon szoktak negatív aspektusú cikkek megjelenni nálad?
– Így van. Ez is egy döntés volt az elején. Azt látom, hogy van itthon egy irányzat -de nem csak a zenei sajtóban, hanem általában a médiában-, ami nagyon megerősödött, és ami megdöbbentő tempóban és mennyiségben szállítja a tartalmat a bulvár számára. Olyan médiumok is a rossz hírek, a botrányok, a gátlások nélküli lehúzások felé fordultak, amikről ezt korábban elképzelhetetlennek tartottam. És ez nekem soha nem tetszett. Nem is értettem, hogy miért van erre szükség. Ezért azt gondoltam, hogy két út van: vagy beszállok, és azt mondom, hogy vannak dolgok, amik ugyan nem tetszenek, de azokat viszonylag korrektül leírom, vagy egyáltalán nem írok róla. Aztán úgy döntöttem, hogy nem írok róla. Ha valami nem jó, arról úgyis írni fog majd más, mert neki fontos a kattintások száma, fontos az, hogy minél többen lássák az adott felületen elhelyezett hirdetéseket. A Grungery-n viszont ez egyáltalán nem szempont, merthogy nincsenek hirdetések az oldalon.
– És az is tudatos gondolom, hogy te csak pénzt raksz igazából a történetbe és nem szeretnél megélni belőle?
– Nem. Nem ez a cél. Eltelt egy év, és majdnem ötezer követője van a Grungery-nek a Facebookon, és hogyha megnézed, egy hihetetlenül aktív közösségről van szó. Pedig nincsenek lájkvadász tartalmak megosztva a Facebook oldalunkon. Másoknak ez jó, mert Tibi atya és társai a mérvadók, de nekem nem. Az nem az én vonalam. A Grungery-n inkább tartalom van, meg utánajárás, és még az is előfordul, hogy egy szimpla Facebook bejegyzésnek is komoly kutatás áll a hátterében. Persze, tisztában vagyok vele, hogy nem ez itthon a trend, ennek ellenére a posztokra vannak ilyen 100-200-as Like számok. Valójában ez a fizetségem a belefektetett órákért. És amikor a közösség elkezd formálódni, akkor jönnek ezek a hihetetlen dolgok, amikor valaki a Grungery, mint közös érdeklődési kör miatt kap munkát, amikor barátságok és szerelmek szövődnek az olvasók között. Szóval egészen klassz dolgok. És még valami: a Grungery egy teljesen független oldal. Nem akarok abba a helyzetbe kerülni, hogy valakitől kapok egy ajándék CD-t és elvárások vannak azzal kapcsolatban, hogy írjak róla, vagy hogy jót írjak róla. Ezért egyébként – biztos emlékszer rá, volt egy ilyen bejegyzés – én nagyon szívesen megveszem bárkinek a CD-jét, akit érdekesnek találok, rászánom a pénzt, cserébe vagy írok róla vagy nem.
– Persze. És mondjuk az is ilyen tudatos volt egy picit az elején, hogy nem lesznek mondjuk minden nap cikkek, posztok? Egyébként nekem az nem feltétlenül tiszta, hogy igazából te írsz egyedül vagy vagytok még többen? Mert többször előkerült már ugye több ember, csak hogy a cikkek végén valahogy mindig azt látom, hogy Pintér Miklós.
– Hát aposztok 98%-át én írom, a Facebook bejegyzéseket viszont csak én. Vendégszerzők jöhetnek, ezt az indulás óta kommunikálom is. Bárki írhat a Grungery-n, aki akar. Az oldalnak én vagyok a szerkesztője, de van egy szint, ami alatt nem engedem ki az írásokat. Volt is, hogy vissza kellett emiatt utasítanom anyagokat, vagy meg kellett kérnem a szerzőt, hogy dolgozzon még rajta, mert nekem nagyon fontos, hogy ott legyen benne a történetmesélés, meg ott legyen benne a személyes vonal is. Olyan jó cikkeket vagy olyan jó kritikákat úgyse fogok írni, mint a harminc éve publikáló Lénárd Laci vagy a Shockmagazinos Draveczki-Ury Ádám. Velük nem is tudok, és nem is akarok versenyezni. Emiatt próbálom egy picit más felé terelni az oldal stílusát. A másik, amit kérdeztél: azért nincsen minden nap poszt, mert ez nem egy hírportál. Biztos látod, hogy jobbnál-jobb blogok és online zenei oldalak naponta osztanak meg friss információkat. Vannak páran, akik ebből élnek és vannak, akik egy egy fősnél nagyobb stábbal dolgoznak, de legtöbbször ott is inkább a zene iránt érzett szerelemből publikálnak.Azt viszont nem tudom felvállalni, hogy mondjuk minden nap hírt adok az aktuális grunge vonatkozású történésekről. És még egy dolog: mivel a Grungery leginkább a múltról szól, kézen fekvő lehetne az is, ha minden nap lenne valami, hogy akkor ma éppen húsz és fél éve halt meg Kurt Cobain, meg hasonlók. Fontos dátumok, napról napra. Egyrészt ez szinte követhetetlen, másrészt meg nem akarok abba beszállni, hogy a nyolcadik vagy kilencedik posztot is megosztjuk arról, hogy mondjuk meghalt szegény David Bowie. Annak sincs semmi értelme, hogy három nappal a halála után is még valaki újdonságként kommunikálja, hogy Bowie elment. Szerintem ez nem jó. Inkább akkor ebben nem veszek részt.
– Igen, ez érthető. Ugye egyetlen egy dolog van, ami minden nap rendszeres, A napi dal. Az van mindig. Viszont mondjuk mellette meg elég aktív életet élsz, abból a szempontból, hogy sok koncertre jársz, ahova tudsz elmész. A koncertekről mindig bejelentkezel,viszont nem minden koncert után írsz beszámolót. Ez időhiány elsősorban, vagy csak az emberek felé akarod sugallni, hogy jelen vagy a koncerteken, de beszámolót már nem írsz?
– Nem mindegyik koncert jó, amin ott vagyok. Voltunk együtt mi is olyan koncerten, ami után te azt mondtad, hogy szerinted nem volt rossz annyira, én meg azt mondtam, hogy szerintem ez most nem sikerült túl jól. Hát inkább nem írok róla. De nem is akarok hazudni azzal kapcsolatban, hogy egy nagyon jó koncerten voltam. Az meg nem célom, hogy ártsak bárkinek is, mondjuk egy zenekarnak. Én ezeket az embereket nagyon tisztelem és nagyon szeretem, és nagyon klassznak tartom, hogy a jelenlegi gazdasági helyzetben – pláne ami a zeneipart jellemzi – mégis ezt csinálják. Most még én is rúgjak egyet beléjük? Bocs, de én nem. Egyébként olyan már volt, hogy elmentem a koncertre, összességében nem volt rossz, akartam is róla írni, még talán jeleztem is, hogy írok róla, de olyan dolgokat kellett volna megosztanom, amiről azt gondoltam, hogy személyesen inkább elmondom a problémámat az adott énekesnek. Ez meg is történt. Azt gondolom, sokkal korrektebb ez így, minthogy üzengetek neki a médián keresztül. A bejelentkezés pedig azért történik meg, hogy lássák az olvasók, hogy vannak a grunge-hoz kötető események. Mivel ez nem egy gazdasági vállalkozás, az hogy megosztok egy eventet, vagy egy Facebook oldalt, az tényleg csak az adott zenészek támogatásáról szól. Nem vagyok felírva a vendéglistára, de tudod ezt is, beszélgettünk róla. Én ezt jóindulatból megosztom, meg azért mert fontos nekem a grunge, fontos hogy mondjuk egy koncertre elmenjenek az emberek.
– Nyílván te is szívesebben olvasol olyan oldalakat, ahol azért többségében pozitív a megnyilvánulás. Viszont el tudsz képzelni olyat, hogy valaki nem feltétlenül a kattintás miatt ír negatívat?
– Persze. Hogyne. Mondom ez egy döntés kérdése. Nagy rajongója vagyok például a te blogodnak. Ott még azt is elolvasom gyakran, ami nem az én műfajom. Te is szerintem azok közé tartozol, akik inkább megmondják az igazat, de ha negatív véleményed van, akkor sem taposol bele a zenészek lelkébe és nem kezdesz el személyeskedni. Nekem ezekkel van a bajom. Ezeket a -más kárán szerzek népszerűséget- típusú dolgokat nem tudom mire vélni. Még egyszer mondom: én nagyon tisztelem, aki a manapság komolyan zenél, aki zenésznek adja a fejét. Nagyon nehéz lehet ebből megélni.
– Összességében a magyar zenei sajtó nagyon kettős, mert egyrészt van egy új irány szerintem, ami az elmúlt egy évben erősödött fel igazán, sőt, talán még picit ugye össze is köthető azzal, hogy te megjelentél a színen: Elkezdtek az oldalak egy kicsit segíteni egymáson, kicsit összedolgozni a széthúzás helyett. Ugyanakkor tapasztalható ennek az ellentettje is, amikor pont a híreknél próbálnak egymásra licitálni az oldalak. Itthon, a rockzenei sajtón belül, a Hammernak van a legtöbb like-olója. Lénárd Laci szívesen segít és húzza a többi oldalt magával, amikor megoszt egy-egy interjú részletet a linkkel, ahol a teljeset elolvashatja valaki, hogy csak egy példát említsek. Ám mondjuk egy másik nagy oldalnál ezt nem igazán érzem. Sőt, ott még mondjuk azt se osztották meg, amikor tőlük interjúztam valakivel. Szerinted melyik a követhetőbb út. Ha csak saját magadra figyelsz, vagy hogyha mindenki másra is?
– Szerintem mindenkire kell figyelni. Draveczki-Ury Ádám mondott egy tök jót a Grungery-s interjújában, hogy itt nincs egy piac, amit fel kellene osztani. Itt pár ezer zenerajongóról beszélünk. A zenével foglakozó oldalak keresztolvatottsága szerintem elképesztően magas. Ezért lehet az, hogy például az én Facebook üzenőfalamon David Bowie halála mondjuk tizennégyszer megjelenik breakingnews-ként egy órán belül. Nyílván én könnyen beszélek, mert én nem ebből élek, ez nekem egy hobby. Hozzáteszem komoly hobby és szeretném is megtartani, de aki ebből él, az esetleg gondolhatja azt, hogy -ha én most a konkurenciát promotálom, akkor olvasót veszítek-. De ez egy tévút. Mondom, pár ezer emberről beszélünk. Ezek az emberek úgy is meg fogják találni a jó tartalmat. A mi generációnk pillanatok alatt dönti el, hogy most akkor ezt az oldalt vagy azt az oldalt fogja olvasni. Hogyha egy picit is az ő ízlése ellen teszel, egy másodperc alatt leiratkozik és borzasztó nehéz lesz visszacsalogatni. Lénárd Laci, Cselőtei és a Metal Hammer egy külön intézmény, mindennek az alfája és omegája Magyarországon. Mondjuk az, hogy Lénárd Laci egy Grungery-s cikket vagy interjút megoszt a saját profilján, vagy akár ajánlja a Hammer felületén, az nagyon jól esik, az elmondhatatlan, az minden pénzt megér. Amikor egy ikonod ezt csinálja. Gondolom, hogy ilyen lehet a zenészeknél, mikor egy nagy példakép, mondjuk Eddie Van Halen felhív valakit a színpadra, hogy gitározzunk együtt,hát nekem kicsit ilyen az, amikor a Metal Hammer megoszt egy Grungery-s cikket. De említhetlek téged is, hiszen a te oldaladnak is rajongója vagyok és talán te voltál az első, aki ezt így nagyon gyorsan lereagálta, hogy hoppá, itt igazából nem háborúskodásról van szó, hanem arról, hogy segítsük egymást. Szerintem ez a jó út és igazából miért ne csinálhatnánk így? Szerintem nincs olyan magyar zenei oldal, ami az elmúlt egy évben legalább egyszer ne lett volna Grungerymegosztás-kompatibilis. Szerintem mindenkit megosztottunk.Engem például egyáltalán nem zavar, hogyha mondjuk a Hardrock.hu ír jót a Monster Magnetről vagy a Ric$ and Green vagy bárki más. Tök jó! Rockstation? Miért ne? Aztán ott a Shockmagazin, ahol meg a grunge-specialista Nagy Andor publikál, úgyhogy lehet lubickolni.
– Feltettem a Nihil_ak-nakis ezt a kérdést, ami nem is nagyon tetszett neki, nem is nagyon válaszolta meg, próbálta kikerülni, de aztán nem hagytam. Itthon szerinted van a fiatalok között szerintem olyan ifjú titán, akire érdemes odafigyelni? Látsz olyan oldalt, olyan kezdeményezést, ami külön is említésre méltó?
– A Rockstation-nél ír Kun Alíz. Ő írt egy nagyon szerethető posztot a Soaked In Bleach című Nirvana filmről. Azt a cikket imádtam, és be is válogattam az öt kedvenc 2015-ös cikkem közé. Tehát Alíz szerintem jó. Neki biztos, hogy többet kellene írnia. Andor a mi generációnk szerintem. Megmondom őszintén, a fiatalokat annyira nem ismerem. Pláne akkor, amikor nicknevek alatt írnak és nem is tudod igazából, hogy valójában ki áll mögötte. Az annyira nem az én vonalam. Pont Lénárd Lacival beszélgettünk erről, hogy nem jó, hogy nem tudsz mögé rakni valakit. Tök mindegy, hogy online vagy print. Egyszerűen az embert oda kell rakni a cikk mögé vagy a kritika mögé vagy az interjú mögé. Anélkül nem nagyon lehet hiteles.
– Ki volt olyan a Grungery történetében, aki akitől mondjuk a legjobban esett a dicséret? Túlmenve a szakmán. Volt-e olyan pozitív élményed akár zenésszel, akár valamilyen művésszel?
– Jót kérdezel. Az olvasók voltak. Az a megdöbbentő, hogy amikor a Grungery pár hete indult el a Gábor Andrissal (Ozone Mama) volt az első interjúm. Igazából az volt az utolsó impulzus, amikor vele megismerkedtem Bécsben egy Monster Magnet koncerten a ruhatárban való sorban állás közben. Nem is tudtam, hogy ki ő, csak olyan ismerős volt valahonnan, és a koncert végén leesett, hogy ja, az Ozone Mama gitárosa. Akkor már érlelődött a gondolat, hogy a Grungery-t meg kellene csinálni és akkor azt mondtam neki, hogy oké Andris, veled lesz az első interjú és két hét múlva tényleg elindult az oldal. Kijött az anyag, megint eltelt egy-két hét, és elmentem Ozone Mama koncertre. Hozzáteszem előtte egy dalt, a Go-t hallottam tőlük. Elmentem a koncertre és ott engem felismertek. Mondták, hogy -Aaa, te csinálod a Grungery-t! Milyen jó lett az interjú!- És akkor azt mondtam, hogy úristen! Ez így működik? Még csak pár hete indult el az oldal. Azt se tudom, hogy honnan tudják, hogy ez én vagyok. Ezek érdekes dolgok, mert nem tudom, hogy hogy néznek ennek utána az emberek. Nyílván van egy-két fotó zenészekkel, meg ilyesmi, de akkor is furcsa ez, de igazából baromi pozitív… Illetve bocs! Egyet azért tudok említeni szakmai körökből! Lénárd Lacit mindenképpen meg kell említenem. Valami olyasmit írt a Kurt Cobain háborúja című posztomhoz, mikor megosztotta a Hammer oldalán, hogy: Jó cikk, vagy valamilyen ilyen kis semminek tűnőt, az nekem mégis egy nagyon nagy dicséret volt. Illetve Tőrös Balázs megvan? Ő is interjúalany volt. Tudod, a Sport TV TrashTalk műsorában NBA szakértő, meg közvetít is amerikai kosárlabda meccseket, és Karácsony környékén azt posztolta, hogy a legjobb dolog, ami az idei évben történt az interneten, hogy elindult a Grungery. Valami ilyesmi. De leginkább az olvasók visszajelzései azok, amik hihetetlenül jól tudnak esni.
– És ott mondjuk mi volt a legpozitívabb dolog, amit kaptál?
– Az olvasóktól?
– Igen. Ami számodra a legpozitívabb volt.
– Amikor csak ennyit mondanak, hogy köszi, hogy ezt csinálod. Nem gondoltuk volna, hogy ennyi grunge rajongó van Magyarországon. És képzeld, itt párkapcsolatok születtek! Konkrétan két esetről tudok, ahol Grungery olvasó talált meg Grungery olvasót, és lett állása az adott személynek, ami olyan hozzáadott érték a dologhoz, amire szerintem sosem gondolsz, amikor elindítasz egy zenei blogot.
– Otthon ezt mennyire tolerálják? Azért te ügyesen csinálod azt, hogy oké, hogy tudják az emberek, hogy Pintér Miki, Grungery, de hogy Pintér Miklós kicsoda, az nagy rejtély, még nekem is valahol. Ami amúgy tök jó, mert én sosem tudtam különválasztani a magándolgaimat ettől. Nem is akartam, mondjuk azt hozzáteszem gyorsan, még az elején. Most már kicsit bánom. Néha azért átkos, de nem baj az, ennyi belefér! 🙂
– Figyelj! Én mondtam, hogy a Szénégető Ricsi egy jó brand, azzal érdemes lenne valamit kezdeni. Majd ha interjún kívül beszélgetünk, van pár ötletem. Persze, van polgári foglalkozásom, kommunikációval foglalkozom, marketinges vagyok. A családom teljesen tolerálja ezt a dolgot, nekem egy csodálatosan megértő feleségem van, tőle nagyon sok támogatást kapok, rengeteg terhet levesz a vállamról azért, hogy esténként le tudjak ülni nyugodtan írni. Nagyon sokat dolgozom, nagyon sokat vagyok külföldön a munkám miatt. Ezért a posztok –és akkor most elárulok egy apró titkot –legtöbbször repülőterek váróiban, vagy a gépen születnek. Pont Szakácsi Greg interjúja volt az egyik ilyen. A cégünk központja Milánóban van, és Milánóba reggel hatkor indul a fapados Ferihegyről. Mondtam is neki, hogy Greg, az azért csodálatos volt, mikor reggel hatkor bedugtam a fülembe a repülőgépen a headsetet, és ahelyett, hogy aludtam vagy pihentem volna -ugye amikor hatkor megy a gép, háromkor kelsz -, akkor a te baritonodat hallgattam és jegyzeteltem le, nem tudom hány ezer méter magasban. (nevet)
– Ezt azért kérdeztem, mert szerintem ezen például nagyon sok múlik, hogy ha valakit támogatnak otthonról, az nagyon kijön a munka minőségében, ugyanakkor az ellenkezője is. Nálad abszolút érezni az összhatást ilyen téren. Nem is az összhatást, hanem az egységet. Inkább úgy mondom… Van-e olyan a hazai szakmában, most itt igazából bárkire értek öregre, fiatalra, akire azt mondod, hogy hatott rád? Tehát nem az, hogy én olyat akarok csinálni, úgy akarok írni, mert ilyet nyílván nem lehet,hanem olyan, aki mondjuk hatással volt arra, hogy te egyáltalán írni kezdj, egyáltalán megforduljon a fejedben, valaki, akinek bármikor elolvasod a cikkeit!
– Igen van. Lénárd Laci, biztos, hogy őt kell elsőként megemlítenem. Igazából ez régen úgy volt, hogy ha ő valamire nyolc pontot adott, akkor arra az albumra elkezdtem gyűjteni, aztán mentem a lemezboltbamegvenni. Nem volt még internet, de nem volt kétség, hogy az egy jó lemez! Az ő lemezkritikáit nagyon szeretem. Érdekes módon az interjúkban nem nagyon tudok különbséget tenni a hammeresek között, mert van egy színvonal, ami alá nem megy a lap, és az nekem nagyon kényelmes. De lemezkritikában Lénárd Laci nagyon jó és Uzseka Norbi is. Amit az előbb mondtam neked: a Norbiban az a jó, hogy képes storykat behozni, amit én nagyon-nagyon szeretek. Ő olyan érdekes képzelettársításokat ír, ami néha már-már irodalmi mélységű, néha meg teljesen megfogható, de mégis az átlagos lemezkritikánál valahogy jobb lesz. Aztán Draveczki-Ury Ádám, Valentin Szilvi és Nagy Andor a Shockmagazinból. Ők szerintem az alap online, ők bármit írnak, az nagyon érdekes, a Klasszikushock rovatot pedig egészen egyedülállónak gondolom, azokból a cikkekből mindent elolvasok. Aztán Vincze Ádám dolgait is nagyon kedvelem, remélem ő hamarosan a Grungery-n is fog publikálni valamit, ha más nem a Seahawks-ról. Pritz Péter -A világ leghosszabb cikke- című kezdeményezése pedig egészen egyedülállóan klassz dolog, az ő Facelift visszaemlékezése miatt egyelőre nincs is értelme írni az Alice in Chains első albumáról, mert az az írása tökéletes lett! És most mondok neked két, a zenei sajtót tekintve talán meglepő nevet: az egyik Vörös András, az Ordog énekese. Neki is sokkal többet kellene írni! Volt neki egy Monster Magnet koncertbeszámolója, a 2014-es Club 202-es buliról, ami alig volt vagy 2500 karakter, szóval grungery-s mértékkel egy bevezető hosszúságú lehetett. (nevet) Érdemes elolvasni, az iskola szerintem, abban minden benne volt anélkül, hogy Háború és Béke méretűre hizlalta volna, azt imádom! Aztán aki szerintem egészen zseniális, az a Stumpf András. Lehet szó politikáról, zenéről, bármiről. Nyílván neki is vannak érzelmektől egy picivel túlfűtöttebb írásai, de nagyon-nagyon sok területről – kultúra, művészetek, zene, belpolitika – vannak kiváló publikációi. András fiatalabb nálam pár évvel, de abszolút csodálom a munkáit. És hát nem tudom, hogy hogy néz ki a cikkbe, ha téged is megdicsérlek. Nem gáz ez?
– Majd az olvasók eldöntik. Én nem szoktam egyébként ezekkel a dolgokkal foglalkozni.
– Jó. De én nagyon szeretem magát… (nevetés)
– Én nehezen kezelem ezeket a szituációkat. Ezt mondtam neked egy párszor, de…
– Ne tűnjön már úgy, hogy most itt beszélgetünk és én szembedicsérlek.
– Persze. Persze.
– De mégis ez van. És megmondom, melyik írásaidat szeretem nagyon. Amikor egy kicsit kitekintesz. Nagyon szeretem az amerikai feelingről szóló cikkedet, az szerintem egy nagyon fontos, és volt még egy, amit azért nem írok meg, mert már megírtad helyettem. Az pedig a rajongásról szóló cikked.
– Az egyébként egy sorozatnak a harmadik darabja volt.
– Igen?
– Ühüm. Te mint rendszeres olvasó, tudod ezt?
– Ezt nem tudtam. Vagy nem emlékszem, mert lehet, hogy elkerülte a figyelmemet.
– Nem. Igazából nem számoztam be. Ezt ezért nem tudják sokan. mostegy cikkel most én mondom az örök elégedetlenkedőknek, hogy elég volt! Az volt az első rész. Az egy kicsit a Sportalsóhoz kapcsolódott, hogy sokat basztattak minket és egy kicsit kiírtam magamból a dolgokat. A második része az direktebben kapcsolódott ehhez, amihez a mostani. Az volt a Rokkergyermek ismerkedne, ami kicsit a korlátoltságról szólt. Ez meg ugye azért jött,mert közeledik a RecordStore Day, és elegem lett. Én lemezboltban dolgozom félig-meddig és olyan bődületesen fasz kérdéseket kapunk sokszor, hogy sírni tudnék. Meg ez a figyu, ebből lehet alkudni? Hát nem.
– Aha. Hát igen. Ez kemény. Szóval ez a kettő. És még ami nagyon érdekes volt és sokáig nem akartam rekommentelni, meg akartam még párszor nézni, a Star Wars hetedik részéről írt posztod. Azzal kapcsolatban nekem más a véleményem, mint a tiéd, de addig nem akartam ezt megvitatni, míg nem láttam még egyszer. Az első benyomásom nem az volt, mint neked, viszont amit leírtál, az teljesen ül, nem tudok vele vitatkozni. Mégis az érzésem a filmmel kapcsolatban nem az volt, hogy na, ez az, amire annyit vártunk!
– Mondok egy fontos adalékot, amit egyébként így nem szoktam kikommunikálni, és benne hagyom az interjúban. Nem szeretem a Star Wars-t egyébként. Én Krull bolygós vagyok. Én a Krull-t láttam gyerekkoromban először, nekem az a minden, és nekem a Star Wars nem a kedvencem. Mindenki szereti, én meg megnézem, mert meg kell nézni, de egyébként nem. Attilától az kérdeztem, hogy mi az, amitől egy oldal szerinte kiemelkedik. Ő erre azt mondta, hogy nem kell kiemelkednie egy oldalnak a többi közül. Te hogy látod ezt? Függetlenül attól, hogy az előbb már érintetted ezt a témát.
– Én azt gondolom, hogy ha valaki ezt megfelelő hozzáállással csinálja, és itt nem csak arra gondolok, hogy mennyire lelkes vagy elkötelezett, hanem arra, hogy tényleg belerakja az időt, az utánajárást,hogy ha tényleg lekutatja azokat a háttérinformációkat, ami ahhoz kell, hogy egy teljes képet kapjál. Majd lehet interjún kívül mondok egy-két példát, bár bele is írhatod, végül is mindegy. Akkor az alapból nem lehet rossz. Egy esetben lehet rossz. Hogyha nem az a cél az adott kritika vagy interjú készítőjének, hogy szórakoztasson vagy történetet meséljen, hanem az, hogy szándékosan ártson valakinek,akkor nem. Akkor gáz. Egyébként miért ne emelkedhetne ki? Hogyha valaki spontán csak azért csinálja, hogy szórakoztasson és van egy járulékos nyeresége, hogy még ráadásul el is kezdik szeretni az emberek, akkor miért ne? Tehát ezzel semmi baj. Mondom, itt én könnyen beszélek, mert nem egy gazdasági vállalkozásról van szó. Akkor van baj, ha valaki ebből él és neki tényleg kell a kattintás, Neki a hirdetők felé kommunikálni kell azt, hogy a banneredre nyolcszázan klikkelnek naponta és egyébként meg tizenhatezer megtekintésed van hetente, akkor az gáz, mert akkor az elviheti egy olyan irányba, ami nem biztos, hogy jó. Úgyhogy amellett, hogy az Attila véleményét tiszteletben tartom, az én véleményem más, de nyilván ő egy másik helyzetben van.
– Történt már veled olyan, hogy megírtál valamit, tehát mondjuk megírtad, hogy: Te! Baromira jó ez az akármi, és eltelt x idő, aztán teljesen másképpen csapódott le benned. Emiatt a véleményed, nem azt mondom, hogy teljesen mértékben megfordul, de mondjuk erősen megváltozott? Jártál már így? Ki és beszeretés volt már?
– Szerintem nem volt. Nem volt. Annyira beleragadtam ebbe a konzervatív grunge stílusba, hogy ott már nem tud meglepetés érni. Pozitív irányban talán egyetlen volt, a Nirvana,azt említettem neked. Én mindig is Pearl Jam-es voltam, meg ugye metálos. Nem értettem ezt a három akkordot tologatjuk, és akkor valamit rákiabálunk dolgot. És egyébként is, hol van a gitárszóló? (nevet) Ez fura volt először. Aztán ehhez még hozzájött, hogy folyamatosan Pearl Jam-et bántották. Nem is értettem, hogy most ez mire jó. Mikor Seattle-ben mindenki ott segíti egymást, ahol tud? Temple of the Dog? Mad Season? Vagy a Sap LPaz Alice In Chains-től. És akkor ott lesz a Chris Cornell, a Mark Arm a Mudhoneyból, az Ann Wilson a Heart-ból, meg mindenki barát és akkor jön ez a szőke fickó. Mindenki szereti, az is, aki korábban sosem hallgatott hasonló zenét, és mindenki punk lett, meg nem tudom. Ez fura volt. Aztán az történt, hogy volt egy ilyen igény a Grungery olvasóktól, hogy miért nem írsz már a Nirvanáról? Te egy izé vagy… nem is vagy igazi grunge rajongó! Azt mondtam jó. Akkor utánajárunk egy kicsit a Nirvana-nak. És nekem az egy nagyon nagy változást okozott, hogy megértettem Kurt Cobain motivációit. Iszonyú mennyiségű, angol nyelvű könyvet olvastam el róla.Kezdtem megérteni az embert, és odáig jutottam, hogy ma már a Bleach az egyik kedvenc albumom,és azt gondolom, hogy valójában az az igazi Nirvana, és nem a Nevermind. Ami nyilván fura, mert a Nevermind kelt el harminc millió példányban és nem a Bleach.
– Van, amikor nem az eladások számítanak. Teljesen jó példa, hogy a kedvencemet mondjam: Ott van a Mötley Crüe. A legjobb lemez az, amit szerintem a legkevesebb példányban adtak el: a 94-es.
– Ja! Hát az igen. A John Corabi-s. Az benne van a Top5 nem grunge albumba ever. De mondok még egy dolgot ezzel kapcsolatban. Seattle-lel kapcsolatban amúgy is érzek egy ilyet, hogy mindenkinek van egy tökéletes lemeze. Ami úgy szól, és úgy van producelve, mint semmi más. Az Alice In Chains-nek a Dirt,a Nirvanának a Nevermind, a Soundgardennek talán a Superunknown, a Pearl Jam-nek a Vs. Viszont nekem nem ezek a kedvenceim! Jó, a Superunknown mondjuk örök. Top 5-ös lemez. De el kell ismernem, hogy az eredeti Soundgarden vonalhoz sokkal közelebb állt a Louder Than Love vagy a Badmotorfinger, a Pearl Jamnél meg a Mother Love Bone sokkal őszintébb nekem, de a Ten is akár, hogyha nagyon hifista füllel hallgatod, akkor azért hallatszik, hogy ott lett volna még produceri munka, de hát sietni kellett. A Bleachis sokkal őszintébb lemez, mint a Nevermind.
– Magyarul igazából neked az fontos egy zenében, műfajtól függetlenül, hogy elhidd és őszinte legyen?
– Igen. A MonsterMagnet-ről beszéltünk. A Monster Magnet-nek a LastPatrol című albuma – ami nem ért el különösebb sikereket-, hozzám sokkal közelebb áll, mint mondjuk a Powertrip, a God Says No, meg a többi megaslágeres, ultrabrutál album, amiket ha beraksz a kocsiba, akkor azonnal kedved támadkiszállni a piros lámpánál, és headbangelni a kocsit tetején egyet. Mégis sokkal közelebb áll Dave Wyndorfhoz az elején ugye a Spine of God, meg a végén a LastPatrol, mint ami közte van, és amitől végül is sikeres lett és ami miatt a tömegek megkedvelték.
– Nekem nagy kedvencem a Mastermind is például.
– Igen. Igen. A Mastermind nagyon jó album egyébként.
– Ezt a két redux lemezt én tudom, hogy te szereted, de szerintem borzalmasan rosszak.
– Ott nagyon visszamentek a 60-as, 70-es évekbe, azt nem mindenki szereti. Én lefekvéskor gyakran a Gods and Punksredux verzióját szoktam hallgatni. Ja! Az például egy tök jó példa. Azt nagyon utáltam. Le is írtam az albumajánlóba, hogy két dal van, amit nagyon elszúrtak a lemezen, az egyik ez. Ma meg az egyik kedvencem. Úgyhogy van ilyen, de ez mondjuk csak egy dal.
– De legalább egy példát találtunk. Kicsit aktuálisabb kérdés, hogy mi volt az utolsó olyan lemez, amire azt mondod, hogy hú, ez igen, ez abszolút nagyon király!? A frissebbek közül inkább. Tehát most ha a Bleach-et mondanád, akkor ne tedd, bár tudom, hogy az beütött nemrég.
– Újabb zenekarokra gondolsz?
– Nem feltétlenül.
– Egyértelmű. Az utolsó Soundgarden album, a King Animal. Pont tegnap hallgattam végig kétszer egymás után,pedig a vége felé már vannak nehéz dalok, azokba beletörhet az ember bicskája. Az mindenképpen. Ami egyébként szerintem még itt érdekes, csak nagyon-nagyon gondolkodnom kell rajta, hogyha nem seattle-i zenekar és nem a Monster Magnet-re gondolok, akkor van-e még? De. Tudok egyet mondani. Az Operation: Mindcrime. GeoffTate új bandája. Mi is a lemez címe?
– The Key.
– The Key. Na, hát az nekem nagyon átjött.
– Az érdekes egyébként nem, hogy a Tate-nek az előző lemeze borzalmasan rossz volt, és mondjuk a Queensryche meg kurva jó, addig most abszolút fordítva érzem.
– Egyetértek veled. Remélem, nem nagyon haragszanak meg a Queensryche rajongók, de Geoff Tate nélkül ez nem Queensryche. Nekem egy kicsit ilyen klón feelingem van. Tudom, hogy ezt a kifejezést sokan nem szeretik. Ha én vagyok Michael Wilton, akkor biztos, hogy nem ugyanolyan hangú vagy nagyon hasonló hangú, orgánumú embert keresek. Pont azért, hogy ne lehessen ezt így összemosni. Számos zseniális példa van. Ott az Iron Maiden, amikor a Dickinson bejött, akkor ott van a Rainbow-nál Dio és Joe Lynn-Turner, vagy a Deep Purple… Tehát azért vannak nagyon klassz példák, hogy tud, vagy tudna az jó lenni. Vagy mondhatnám a Van Halent! Nekem tök rendbe volt Sammy Hagar egyébként.
– Én jobban szeretem azt a korszakot. Bár én fura egy mókus vagyok, mert a Sabbath-nál sem szeretem az Ozzy-s lemezeket. A dalok jók, csak a hangnem. Nekem legalábbis.
– Igen. Vagy például a Sabbath-nál Tony Martin is nagyon jó! Ian Gillan-t hagyjuk most, őt inkább a Deep Purple-ben hallgatom. De mondjuk biztos, hogy ezt választottam volna, és nekem mindig is Geoff Tate marad a Queensryche. Például a Norbi írta a Metal Hammeres kritikájában, az Operation: Mindcrime kapcsán, hogy még egy tribute zenekarnak is gyengék voltak a zenészek. Tehát hiába volt ott GeoffTate, vagy az ex-AC/DC dobos, Simon Wright, aki szerinte a cipőfűzőjét nem kötheti be Scott Rockenfieldnek, ami igaz is egyébként, de engem ezek rohadtul nem zavartak, mert Geoff Tate ott állt középen! Aztán van egyébként egy nagyon érdekes dolog, amit barominehezen emésztek meg, hogy meg tudom nézni mondjuk Pozsonyba 25-öd vagy 35-öd magammal a Geoff Tate-et, egy ennél, a Sportalsónál kisebb klubban. Ami egy részt életem egyik legnagyobb élménye,másrészt meg a szíven sajdul bele, hogy ez hogyan lehetséges. A Monster Magnet ugyanez! Dave Wyndorfnak 70-80ezer ember előtt kellene játszania! Egyrészről tök jó, mert beszélgetek vele, fotózkodunk, viccelődünk,például Budapesten Geoff Tate-nek bedobtam, hogy nyáron voltam Seattle-ben, és vagy negyedóráig ott maradt velem a backstage-ben beszélgetni. Életem legnagyobb élménye! Másrészről nem biztos, hogy ennek valaha meg szabadott volna történnie.
– Adja is magát a kérdés, hogy volt olyan találkozásod zenésszel, ami átértékelte benned a dolgokat?
– Pozitív irányban. Mindig Geoff Tate párti voltam. Nem szerettem, hogy hátraköpött a Scott Rockenfieldre, de én sose tudtam annyira haragudni rá, mint egy alap Queensryche rajongó. Amikor személyesen találkoztam vele,arra jutottam, hogy kevés szerényebb és szimpatikusabb világsztár lehet nála. Végtelenül intelligens ember, hatalmasat beszélgettünk. Nagyon-nagyon szimpatikus volt,ő a pozitívra még jobban rátett. Jim Shepparddel és Warrel Dane-nel (Sanctuary, Nevermore) való, seattle-i találkozásunk meseszerű (Nevermore), aki gondolja, olvassa el a Grungery-n, az tényleg egy hihetetlen történet. Aztán amikor két héttel a bécsi koncert után – ahol a bárban Bob Pantellával, a Monster Magnet dobosával iszogattunk – az A38-as, budapesti buli után Bob odajön hozzám, megölel, és azt mondja, hogy „szevasz, mintha ezer éve találkoztunk volna”, majd nem sokkal később már a születésnapomat ünnepli velünk, meg a basszer Chris Kosnikkal – az azért nagyon durva. Ezek klassz dolgok, mert hát ott én rajongó vagyok, ő nem tudja, hogy írok róla. Nincsen semmi érdek a reakcióiban. Viszont magyar zenészekkel van rossz tapasztalatom. Akikkel én interjúztam, azok viszont zseniális fickók. Nagyon szeretem őketemberileg is.
– Említetted, hogy az utolsó Soundgarden mennyire tetszett neked. Láttál mostanában olyan fiatal csapatot vagy fiatal zenekart vagy hallottál olyanról, hogy hú az igen és csináltak is esetleg olyan lemezt, amire tényleg érdemes odafigyelni?
– Alapból nem. Van egy portlandi banda, a Prosody. Őket a Greg ajánlotta, játszottak együtt Seattle-ben. Ők egy egészen klassz,grunge-os zenét játszanak. De ez a fogalom akkor, ott 80-as évek végén, 90-es évek elején volt érvényes és soha többé nem. Mondok egy nagyon durva dolgot. Amikor kint jártam Seattle-ben, arra kellett rádöbbenem, hogy nem létezik grunge Seattle-ön kívül. Tehát amire később azt mondjuk, hogy ez egy newgrunge banda, az egy teljes tévút. Nem lehet az. Amikor összefutottunk ott Jim Shepparddel és Warrel Dane-el, akkor ők tök jó fejek voltak, mert azok a metálos arcok, akiknek az akkori vélekedések szerint tönkretették a grunge irányzattal az életét, olyan a szeretettel beszéltek Eddie Vedder-ről és Layne Staley-ről, hogy sokan talán el sem hinnék. A basszusgitáros Jim Sheppard ráadásul együtt játszott Layne-nel egy korai glam bandában, a Sleze-ben. Pedig azt gondolnád, hogyha ezek tettek tönkre, akkor majd…
– Egyébként szerinted az igaz?
– Dehogyis. Nem.
– Szóval akkor te nem osztod ezt a vélekedést, hogy a grunge ölte meg a metált.
– Nem. Az biztos, hogy a háttérben munkálkodó üzletemberek, lemezkiadók, marketingesek nagyon nagy hatással vannak arra, hogy mit hallgat az egyszeri zenehallgató. Ez nem kétséges. Mikor ők eldöntik, hogy felemelnek valakit, és az a produkció egy bizonyos szint felett van, onnantól kezdve sikerre van ítélve. Lehetsz ennél a szintnél sokkal jobb is, de ha nem áll mögéd egy ilyen erő, akkor sajnos nem garantált a siker. Ott is az történt, de erről nem a zenekarok tehetnek. Ezek a srácok a szakadt ruháikban, a lyukas tornacipőikben játszották a maguk dalait, és egyszer csak fölnéztek és nem tudom én hány százezer ember volt ott a Reading Fesztiválon. Kurt Cobain mondta is, hogy ó, b…d meg! Mi ez? Meg ezek nagyon szerethető figurák. Ott van Jerry Cantrell, akit már szinte mindenki meghívott vendégnek, mindenki szereti őt, mindenki az Alice in Chains hatásáról beszél. A legkézenfekvőbb példa erre a Metallica. De mondjuk Chris Cornell-tés Eddie Veddert is hívják mindenhova, mindenféle zenei irányzatból. Szóval azt gondolom,hogy nem a grunge tehet róla. Kellett akkor valaminek történnie, mert egy kicsit egyhelyben topogott a zeneipar, és ez kapóra jött a kiadóknak.
– A mai napig is divat odaszúrni, hogy cipőbámuló-kockás ingesek stb… Én sem osztom ezt a vélekedést, csak mert hogy ott a 90-es évek elején mondhatni azt, hogy kifulladt az a vonal és talán egyszerűbb volt azt mondani, hogy miattuk. Nem?
– Persze. Rá kellett fogni valakire. Ez egyébként egy nagyon egyszerű emberi dolog. Amellett nyílván, hogy a bankszámlákon megváltoztak az utalások összegei,könnyebb másra fogni. De ez csak felelősségáthárítás. Azért nem megy, mert te… Hát lehet, hogy klasszabb lett volna egy kicsit, hogyha azt mondják ezek a srácok, hogy oké. Akkor nézzük meg, mi a helyzet. Én ezt a zenét játszom. Két út van. Vagy beszállok, és elkezdek én is ebbe az irányba menni és lehet, hogy eladok másfélszer annyi lemezt, vagy maradok az, aki voltam. Pantera. Zseniális szerintem. Ők azt mondták, hogy The Great Southern Trendkill, aztán kész. Csináltak egy olyan lemezt, ami szerintem leginkább azért nagyszerű, mert ott kimondták, maximalizálták a durvulást és azt mondták: Figyelj! Ez van, ezek vagyunk mi. És ha szegény Dimebag Darrell-el nem történik meg a tragédia, akkor talán már van egy reunion, és akkor…
– Ez egy érdekes kérdés. Én szerintem nem. De mondjuk ez…
– Ő megbocsájtott volna. Vinnie Paul a kérdés ebben a sztoriban.
– Hát igen. Az öreg cowboy nem biztos. Vége felé közeledve: Tőled nyílván nem tudom megkérdezni, hogy mi újság a zenekaroddal…
– Én magam is zenész vagyok. Ezt biztos kevesen tudják, nem is tudom, hogy mennyire jön a cikkekből le. A zenekarommal demóztunk, jelentek meg rólunk a Metal Hammerben cikkek, és Uzseka Norbi sem emlékszik rá, de a sok dicséret mellett írt teljesen jogosancifra dolgokat is, amin az ember mai fejjel mosolyog. Motivációt kérdezted,ez szerintem érdekes lehet, mert én nagyon hamar rájöttem. Zenei általánosba jártam. Trombitáltam,játszottam klasszikus kamarazenekarban,aztán népzenéltem. Azzal egészen messzire jutottam. Népi brácsáztam, aztán elkezdtem gitározni. Tehát játszok egy csomó hangszeren,egyiken sem vagyok virtuóz,de ezek hozzájárultak ahhoz, hogy tudjam a zenét egy kicsit más szemmel is nézni. Amikor elkezdtünk a saját zenekarommal grunge-ot játszani, nagyon gyorsan rájöttem, hogy nekem zenészként nincsen jövőm, hiszen én jobban élvezem mások dalait játszani, mint a sajátjaimat. Ami azt jelenti, hogyha én magam jobban szeretem a mások zenéit játszani, akkor a közönségtől miért várom el, hogy engem jobban szeressen, mint mondjuk akárki mást? Érted?
– Persze.
– Csináltam évekig, de aztán rájöttem, hogy ez igazából nem pálya, inkább maradok rajongó. Otthon gitározom a gyerekeimnek, meg énekelgetünk,tök jó,de ennyi. Ezt fel kell tudni ismerni. Hozzáteszem, nem könnyű. Mikor azt gondolod, sokat zenélsz, mondjuk általános iskola kezdete óta folyamatosan. És akkor azt látod, hogy oké. Ez tök jó. Hallom. Hamis. Nem hamis. Eljátszom. Nagyjából bármit egy bizonyos szintig, de nem tudok jobbat írni.
– És azt elárulod nekünk, hogy melyik volt az a zenekar? Ha valaki esetleg utána akar nézni?
– Nem. Nem akarom, mert már nem fontos. Amikor elkezdtem aGrungeryt, kábé két hónap aután rájöttem, hogy ha nem megyek ki Seattle-be, nem tudok hiteles lenni. Azt éreztem, hogy tök jó,van egy csomó információm, megvettem a könyveket, elemeztem a dalszövegeket, én ebbe belevágok, mert nem nagyon látom, hogy más ennyire elmerült volna benne. Egyébként elmerültek benne, csak ők nem írnak. Ez a különbség. Pedig lehet, hogy még jobban is írnának, mint én.A különbség köztem, meg köztük, hogy én megcsináltam. Szóval azt vettem észre, hogy tök jó, de egyszerűen bele kell szagolnom a levegőbe, meg kell fognom ott a tárgyakat, találkoznom kell Seattle-ben járókelőkkel. Be kell ülnöm egy kávézóba, és figyelni a helyi szokásokat. Ezért volt a seattle-i út. Hogy elmenjek azokra a helyszínekre. És amióta hazajöttem, sokkal jobban értem az egészet, és talán egy picit ezért tudok is az akkori önmagamhoz képest is hitelesebben írni róla, mert ott voltam, beleszagoltam, megfogtam. Tervezem, hogy még megyek. Nyílván nem lehetett mindent megnézni tíz nap alatt. Ez fontos. Ezt nagyon fontosnak gondolom, hogy talán attól tud egy picit a Grungery exkluzívabb lenni, hogy még mindig vannak olyan sztorik és fotók, amiket nem írtam le.
– Meg hát gondolom ugye ez picit olyan is nem, mintha úgy írnál koncertbeszámolót, hogy nem vagy ott? Csak a YouTube-on nézed meg, hogy milyen is volt a koncert. A LiveStream-be.
– Igen.
– Egyébként a legfontosabb kérdés, van aki nem is szokott rá válaszolni, hogy mit üzensz az olvasóknak? Mert van, amikor ilyenkor jönnek a legjobb dolgok az interjúba.
– Hallgasson mindenki annyi zenét, amennyit tud, de ne nézzen videoklipeket. Teljesen feleslegesek. A dalok a fontosak. Kapcsolja le otthon a nagyvillanyt, kapcsolja fel a sarokban az állólámpát, és rakjon be egy CD-t. Az se utolsó szempont, ha mondjuk az egy eredeti CD. Figyeljen csak a zenére, és olyan dolgokat fog átélni, amit soha korábban. Töltsön ezzel minél több időt. Én azt gondolom, hogy ez a legfontosabb.
Ami még fontos, olvassátok a Grungery-t és kövessétek a Facebook-on!