A ’80-as és ’90-es évek fordulóján valami nagyon furcsa dolog történt a rockzenében: meggyőződésem, hogy a ’60-as évek után ez volt a műfaj második aranykora, amikor számos nagyon egyedi előadó mert kísérletezni, műfajokat keverni. Az már közhely számba megy, hogy 1991-ben megjelent rock zenei kiadványok számánál csak a hatása nagyobb: a Nirvana Nevermind-ja , a Guns N Roses UYI dupla lemeze, a Pearl Jam debütálása, a RHCP Blod Sugar Sex Magic című „szintlépő” lemeze mind ehhez az évhez, korszakhoz köthető.
Ebbe a nagyon érdekes és izgalmas zenei időszakba remekül illeszkedett a bostoni illetőségű Extreme, akik zenéjükben páratlanul jól ötvözték a dallamos hard rock, az alternatív hangzás, a funky, vagy akár korszakot meghatározó grunge hatásait is.
A zenekar az 1990-ben a Pornograffiti lemezzel érte el legnagyobb sikereit, majd a ’90-es évek első felében egy folyamatosan lemezeket és turnékat bonyolító, remekül prosperáló banda képét mutatták. Az 1995-ös Waiting for the punchline kvázi sikertelensége után a zenekar 1997-ben az Extreme bejelentette feloszlását.
2004-ben a portugáliai Azovi-szigeteken (amely a gitáros Nuno Bettencourt szülőhazája) tartott koncerten jött el a reunion, 2008-ban pedig egy Saudades de Rock című új lemezt is megjelentettek: mindez 15 éve történt, az Extreme kisebb-nagyobb intenzitással jelen volt ugyan, de azért még a konzekvensen működő zenekar cimkét még jóindulattal sem lehetett rájuk sütni.
Épp ezért a rajongókat igen nagy – és pozitív – meglepetés volt, mikor a zenekar ez év elején bejelentette, hogy új lemezzel jönnek ki, és kedvcsinálónak ki is dobták a Rise című tételt.
Hamisítatlan riff, húzás, dög, dallamos refrén, és egy extrém (haha) gitárszóló.
Hamisítatlan, a zenekar legszebb éveit idéző felvezetés volt.
Az ezt követő Rebel című tétel egy minimalista, próbatermi klip keretében mutatta meg a zenekart őszintén. A kommentszekciókat figyelve itt már a rajongótábori fő bázist jelemtő 40 körüli arcok már tisztelettel vegyes irigységgel figyelték, hogy az Extreme lassan 60 felé közelítő tagjai hogy tudnak ennyire energikusan zenélni.x
A SIX című lemez tehát egy nagyon erős vizuális és muzikális felvezetéssel érkezett, és egyértelművé vált, hogy a bostoni négyes ugyanúgy a saját útját járja, mint eddig pályafutása során bármikor. Nem igazán érdekli őket az épp aktuális zenei trend, vagy az, hogy a zenei keretek felrúgása valakiket kirekeszt ebből az élményből.
Ők azt csinálják, amihez a legjobban értenek: jó értelemben vett extrém rock muzsika, rengeteg dallammal, érzelemmel és energiával.
A lemezen két tétel van -a Thicker Than Blood és az X OUT -ami a mostani retro érzésre hajazva behoz egy Stranger Things hatású szintetizátor szőnyeges alapot, de egyrészt ezek is remek darabok, másrészt a többi, hagyományos gitár-dob-basszusgitár-ének felállásban eljátszott cicomátlan mentes sound-al bíró dal igen üdítő így 2023-ban. Ez egy régivonalas rockzenészek által prezentált lemez, amiben van mondanivaló, hangszeres tudás, és egy jó adag vagányság.
Még úgy is, hogy a lemezen alapvetően az Other Side The Rainbow című- szintén klipesített- dalhoz hasonló lassú és akusztikus tételek meglehetősen nagy túlsúlyban vannak.
A Small Town Beautiful, a Hurricane , a Here’s to the losers mind gyönyörű balladák.
A lemez egyetlen tétele, ami kicsit kilóg a sorból, az a Nuno portugáliai gyökereire reagáló , fiesta hangulatú Beatiful Girls, ez az ami egyébként simán beférne a zenekar életművébe, de nem ezen a lemezen.
De ennyi baj legyen, ez egy 10/10 lemez mindenképp, a klasszikus alternatív/hard rock határmezsgyéjén mozgó öregecskedő rocker arcoknak tuti, hogy nagyon be fog jönni.