Mozgalmas időszak van a nemzeti rock legenda mögött, bárhonnan nézzük. Hosszú idő után tavaly új lemezzel jelentkeztek, ami remekül sikerült, közben megjelentek a korábbi lemezeik újrakeverve, digipak kiadásban, bónuszokkal megtűzdelve. Ennek a sorozatnak egyfajta lezárásaként, mindezt megkoronázva érkezett meg az év végére az új sorlemez is. (Igen, tudom, volt még Zorán botránya is, de azt most tegyük félre, és szorítkozzunk csak a lemezre!)
A 15 tétel mindegyike új felvétel, amik között ismét vannak régről ismerős darabok, egészen pontosan 8 régi dal van itt újravéve, illetve 7 teljesen új, eddig nem hallott tétel. A régi dalok esetében nem mindenhol értettem, miért kellett újra felvenni őket, pláne annak fényében, hogy a remasterelt újrakiadások esetében már a gyenge hangzás sem igazán lehet kifogás. Jani azt mondta nekem előzetesen, hogy bizony higgyem el, érdemes volt azokat újra felvenni. A lemezt hallgatva azt kell mondanom, hogy egyetlen dalt kivéve (Requiem) nem érzem túlzásnak Jani szavait. (Ezt az egy tételt valamiért csak az eredeti felvételen tudom szeretni. Nem a 2003-as lemezen, hanem a Magyar betiltva válogatáson szerepelt először!) Sőt, meg merem kockáztatni, hogy a Nem adjuk fel például még dinamikusabb, erőteljesebb lett ebben a formában, mint amilyen volt anno.
A 7 új tétel egészen biztosan meg fogja osztani a rajongókat. Két dal, a Magyar Viking és a Fekete sereg, de főleg az előbbi konkrétan metal, távolról sem mondható Oi-nak. A harapósabb gitársound végig jellemző, de ezeknél a daloknál domborodik ki igazán. Nekem, személy szerint tetszik ez a kicsit új irányba való tapogatózás, hiszen a miért is egyértelmű, ugyanis a Magyar Viking, ami Cseresznye Gyuri emlékére íródott, próbálja lekövetni a Titkolt Ellenállás zeneiségét, míg a másik dal meg nemes egyszerűséggel ezt kívánta meg. A többi tételben természetesen visszaköszönnek a klasszikus Fejbőr ízek is, a Betyárnóta például nem lógna ki még a Csodaszarvasról sem.
A hangzás tekintetében pedig meg kell állapítanom, hogy eddig talán ez a legtisztábban, legarányosabban megszólaló lemez, amit a csapat készített. Az előző albumnál hallható, túl gépies dobhangzást ezúttal sikerült egészségesen (hahaha, micsoda szójáték…) eltalálni, így nem hat művinek egy pillanatra sem. Minden hangszer arányával abszolút elégedett voltam, tényleg nem igazán tudnék belekötni semmibe.
Az, hogy a Múlt, jelen, jövő milyen fogadtatásra fog találni a már említett botrány után, megjósolni sem merem, viszont azt gondolom, hogy nagyon nagy kár lenne, ha elsikkadna. Ugyan örültem volna, ha pár (általam nem annyira kedvelt) klasszikus helyett/mellé kapunk még néhány új dalt, de így sincs okunk panaszra. Remélem a lendület ezután sem törik meg, és tartja a csapat ezt a másfél éves periódust, mármint az új lemezeket tekintve. Én minden esetre remélem, hogy megtalálja a közönségét ez a korong is!
10/9! Szerintem jöhet a következő!