Annak ellenére, hogy hazájukban, Németországban szeretett és rajongott „intézmény”, a Grave Digger sosem volt igazán elsőligás metal alapcsapat, talán ezért is csak ritkán merészkednek a biztonságos területeken kívülre. 45 éve tartó karrierjük során ennek ellenére is rendszeresen játszanak jelentős helyszíneken, rajongók ezrei előtt. A 22.(!) stúdióalbumukkal (ide számítva az 1986-os, Digger néven kiadott Stronger Than Ever-t is) rúgják be ezúttal frissibe’ 2025-öt, nézzük mit is hozhat nekik ez a kiadvány.
Üdítő érzés, hogy a zenekar visszakapta a régesrégi hangzását. Az utóbbi pár kiadványuk tisztességes, de nem kiemelkedő, sőt inkább egyhelybenjárós biztonsági játék volt, nehéz is lehetett ezúttal leszámolni azzal a hozzáállással. A Bone Collector esetében azonban észrevehetően megnőtt a lelkesedés és a harci kedv. A riffek élesebbek, a refrének nagyívűbbek lettek és nagyobb a sebesség is, azért mégiscsak power (és kicsit speed) metalról van itt szó. Ez az első lemez az új gitárossal, az Orden Ogan egykori tagjával, Tobias Kerstinggel, és úgy tűnik, érkezése új életet lehelt a sírásó matuzsálembe.
Ennek ellenére, ez nem egy „hűha!” Grave Digger album lett, van néhány alternatíva a széles spektrumú diszkográfiában, amelyeket inkább ajánlanék az újoncoknak bemutatkozásul. Még mindig hajlamos a banda arra, hogy megírja a tucat-metal számokat, amelyek egy része felejthető is lesz, de ha akarnak, készítenek abszolúte nagy durranásokat is. Említésre érdemes, annak ellenére, hogy a Grave Digger ezer szállal kötődik a műfajhoz, nem rendelkezik azzal a tupírozott csilivili pompázattal és melodrámával, amely általában a power metal mellé jár, itt van egy durvább él, ez kevésbé „sárkányok és kardok”, inkább „a motorkerékpár gázpedálján összeszorított, tetovált ujjak” muzsikája. Ennek észrevehető előnye, hogy a Bone Collector érthetőbb és értelmezhetőbb a műfajon kívülállók számára is, de a grandiózusabb számokat megfosztja attól a hangulattól, amire talán épp szükségük lenne.
Egy sötét, komor intró hirtelen egy magas oktánszámú heavy metal vaddá alakul a címadó Bone Collector képében, mániákusan kalapáló dobokkal. A maffiával harcoló törvényen kívüli motoros banda macsó mennydörgésével indulnak be teát a dolgok. Ez egy old school téma, a smirglis hangú énekes, Chris Boltendahl Lemmy Kilminster szellemét próbálja megidézni egy agresszív hangulatú énekstílussal, talán ez felgyújtja majd a mosh piteket Hamburgtól Nickelsdorfig. Nincs itt semmi, amit még ne fedeztek volna fel a Tunes Of War (1996), a The Grave Digger (2001), a The Clans Will Rise Again (2010) vagy egy tucat másik albumon, de úgy gondolom, ebben a közegben érzik jól magukat, ez itt az önazonosság.
A lélegzetelállító The Rich, the Poor, the Dying még a nyitónál is gyorsabb és dühösebb, embertelen hangzású riffekkel és ütemekkel, a’ la thrash metal. Dübörgő basszus érkezik a szintén pokolian nehéz Kingdom of Skulls elején, a korai éveket megidézve. A The Devil’s Serenade a tökéletes filmzene egy fékevesztett favágós kiránduláshoz, a húros fejszék csatoggása ezúttal a háttérzene, majd a Killing Is My Pleasure indukál egy első osztályú tiszta, szűretlen heavy metal robbanást, az ezt követő Mirror of Hate pedig talán a leggyengébb (vagy talán azt kell mondanom, hogy a „legkevésbé erős”) dal az albumon.
A Riders of Doomnál könnyen észrevehetjük, hogy a dal elnevezése nem hiábavaló, hiszen hatalmas adag rejtélyes doom árad minden hangszerből, különösen a basszusgitárból, ami igazi headbangre készteti a hallgatót. A csatatérre hív minket a dühös Made of Madness, egy heavy metal áradatra, erős dobalappal, ahol Chris ismét remekül adja át mondanivalóját sajátos énekhangján, egy kiváló szólóval fűszerezve. A Graveyard Kings izgalmas metal fúzió, magas fordulaton tartja az albumot és érezteti, van elég üzemanyag a lángoláshoz a Forever Evil és Buried Alive hibátlan kettősénél is. A záró Whispers Of The Damned aztán közel sem olyan pompás, mint az átlagos power metal eposz, így kevésbé is érződik egy fergeteges finálénak, mintha ez a szám nem is tudná, hogy neki kellene a lezárást jelentenie.
Na, most akkor vissza a gyökerekhez vagy vissza a jövőbe? Akárhogy is nézzük, tény, hogy a teuton heavy metal mesterei felvették vitathatatlanul dicső pályafutásuk első albumát billentyűs hangszerek nélkül, ami visszaás a rég elfeledett védjegyekig, be is mutatva azok közül az összeset. Mindezek mellett a kiadvány többnyire kielégítő és élvezetes élményt nyújt, még akkor is, ha mást nem is igazol, csak azt, hogy a veterán németek tudnak még írni egy-egy gyilkos dalt. A Bone Collector szórakoztató, de kiszámítható, azonban a koncertre ellátogató tömeg valószínűleg ezzel mit sem fog törődni, hiszen túlságosan elfoglalt lesz a csordavokál erősségével.
Nyers, brutális, őszinte és mégis fülbemászó a Bone Collector, old school a javából, rozsda és patina nélkül, önmásoló, de mindig hiteles. A zenekar gyökereihez visszanyúló, de mégis energikusan, frissen és sokrétűen hangzó új felvételcsokor, ami naprakészen tartja a Grave Diggert. Ezek a veteránok készen állnak arra, hogy megássák a sírodat, majd összeszedjék a csontjaidat, hogy hosszú évtizedeken át égve tartsák vele heavy metaljuk tiszta tüzét.
7/10