Ahhoz képest, hogy az All Night Long és a Confessions között eltelt három év, most igencsak felpörgött a tempó, hiszen két évvel az előző nagylemez után már itt is az új, ráadásul a két korong között megjelent egy hat dalos EP is. A Confessions eléggé negatív, már-már depresszív hangvétele ellenére egy korrektül sikerült Buckcherry lemez volt, mint az újraindulás óta elkövetett bármelyik lemezük. Az első két, kifejezetten jó lemez után pihenőre küldött banda, majd az énekes Josh Todd finoman szólva is felejthető szólólemeze után koránt sem voltam anno biztos benne, hogy kell erőltetni a Buck Cherry travi után elnevezett csapatot. Végül valahogy minden lemezt sikerült megszeretnem, a tavalyi Fuck EP meg abszolút telitalálat volt nálam.
Nem vártam a Rock And Roll lemeztől az ég adta világon semmit. Tetszett, hogy Ők sem próbálták az univerzum legjobb lemezének beállítani, inkább kicsit túl lazán is nyilatkoztak róla néhol. A lemezt nyitó, és elsőként klipesített Bring It On Back elsőre baromira nem fogott meg, sőt inkább azt mondom, hogy totál elment mellettem. Sokadik hallgatásra beütött, és simán megkockáztatom, hogy meg is szerettem, de nem érzek benne akkora potenciált, mint a másodikként érkező Tight Pants dalban. Ez utóbbi simán a lemez legjobbja, a benne található fúvósok, még számomra is érthetetlen okból az Aerosmith klasszikus Permanent Vacation lemezét juttatják eszembe. Jó indítás. A Wish To Carry On egy tipikus Buckcherry nóta, amire nem mondom, hogy töltelék, mert annál erősebb, de csak egy árnyalatnyival. Jön a kötelező ballada, a The Feeling Never Dies, ami az első mélypontja a lemeznek, egy full felesleges dal, nem is igazán sikerült megszeretnem. Valahogy meglennék az ilyenek nélkül. A felemás, de mégis inkább pozitív érzéseket keltő Cradle után jön a lemez másik mélypontja, a The Madness, aminek klipesítésénél kicsit meg is ijedtem, hogy ez egy klipes dal? Hát, mit ne mondjak, ez is elég harmatos, csuklóból összerántott dal, ennek elmaradásáért sem sírnék. Ismét jön egy felemás dal, méghozzá a Wood, ami sokadik hallgatásra nálam beérett, de elsőre nem igazán tudtam vele mit kezdeni. Itt magamban el is temettem picit a lemezt, és elkönyveltem az év első igazi csalódásának. Már-már elmorzsoltam egy könnycseppet, amikor elkezdődött a Rains Falling, és őszintén sikerült meglepődjek. Kellemes, bluesos, igazi bár feelinges ballada, erős Aerosmith ízzel. A már-már csoda után pedig érkezik két lendületes, igazi sláger, amikről simán elmondható, hogy megmentik a lemez becsületét, és annyira korrektül zárják le az albumot, hogy kénytelen vagy megnyomni a repeat gombot. A Sex Appeal és a Get With It már csak azért is jók itt a lemez végén, hogy tökéletesen körvonalazzák, hogy kb. mit is várnék el a csapattól 2015-ben.
A hangzás természetesen nagyon el van találva, de ezen a szinten ez már csoda is lenne, ha nem így lenne. Nem igazán tudok belekötni, még ha egyes tételeknél egy picit több koszt el is tudnék viselni. Ami meg szintén furcsa volt elsőre, majd megszoktam, hogy Josh rengeteg esetben inkább énekel, mint üvölt, pedig jómagam pont azt az ösztönös üvöltését szeretem inkább, bár az énekével sincs semmi bajom, a szövegei pedig most is ütnek. A borító egy fokkal jobb, mint a Fuck semmitmondó gagyi F betűje volt, bár ezen a téren a debütalbum óta nem sikerült pozitívan előre lépniük (Annak elég jó volt a Hölgyemény az elején).
Levonva a nagyokos konklúziót a végén, azt kell mondjam, hogy valahol pozitív csalódás ez a lemez, ám a közepén található laposodás nem annyira megbocsátható. Lehetett volna egy sokkal jobb lemez is, anélkül a pár felesleges dal nélkül, inkább néhány tempós, szexuálisan túlfűtött dallal megspékelve. Így csak egy korrekt EP számomra, néhány felesleges bónuszdallal. Annak rendben van, lemeznek viszont kicsit harmatos.
Csúcspont(ok): Tight Pants, Sex Appeal, Rains Falling, Get With It
Mélypont(ok): The Feeling Never Dies, The Madness
10/7. Sosem fogom megérteni, hogy aki képes nagyon jó dalokat írni, az miért tesz az 5-6 sláger mellé pár tölteléket is?