A „magyar internetre” annyi értelme van a friss countrypop lemezekről kritikát írni, mint halottnak a csók, de mit tehetek akkor, ha van egy csomó gondolatom a lemezről és videózni még ennyi értelme sem lenne róla? Így van, kitaláltad, baromi nehéz lehetett, ha már megnyitottad ezt a cikket: írok róla. Bár, előbb hadd kérdezzek valamit! Tudtad, ki az a Brian Kelley, mielőtt kattintottál, vagy csak megnyitottad, mert én írtam, te meg katasztrófaturista vagy? K-O-M-M-E-N-T-E-T követelek erről!
Nos, mielőtt rákanyarodunk a lemezre, egy kicsit muszáj beszéljünk a fiatalemberről, ki is ő? Valamikor 2014-ben éppen a kedvenc internetes rádiómat, az 181.FM Kickin’ Country-t hallgattam, amikor megszólalt a This Is How We Roll című dal. Először csak Luke Bryan featje miatt kaptam fel rá a fejemet, de aztán feltűnt, ez bizony egy jó dal! Éppen akkoriban volt aktuális ez a single, így elég sokat játszották, ami magával vonta, hogy felfedeztem magamnak egy új bandát. A Florida Georgia Line nevű countrypop duó 2010-ben alakult és fennállásának 12 éve alatt a műfaj egyik legsikeresebb előadójává nőtte ki magát. A duó Tyler Hubbard, Georgia szülötte és Brian Kelley, akiről sosem találnád ki, Florida szülötte alkotta. A páros már az első lemezével hatalmasat robbantott, napjainkig a 2012-ben megjelent Here’s to the Good Times lemezből közel 3 millió példány talált gazdára, a róla kimásolt single, a Cruise pedig mára 14x platina. Ez a minősítés pedig már gyémántnak számít odaát is, márpedig ez a bravúr a country történetében először az FGL-nek sikerült. Sikert sikerre halmoztak, egy dal még itt is nagyot ment, volt egy nyár, amikor kis túlzással, minden esküvőn a H.O.L.Y. volt a bevonulózene, vagy a Backstreet Boys-al közös God, Your Mama and Me-t is hallottam hazai rádióban például. Nagyon sokáig úgy is tűnt, ez a siker tartós, hiszen a következő két nagylemez is platina lett, de aztán a negyedik lemez környékén érezhetően elfogyott a lendület. Ugyan a Can’t Say I Ain’t Country még szűken aranylemez lett, a Life Rolls On eladásai már nem érték el ezt a határt sem. Jöttek a hírek, hogy a páros között sem az igazi minden, amit az is bizonyított, hogy az ötödik lemez után 4 hónappal Brian kidobta az első szólólemezét. A Sunshine State of Mind ugyan nem váltotta meg a világot, de érezhetően jobban sikerült, mint az utolsó két FGL lemez. Szűk egy évvel később a páros hivatalosan is feloszlatta a Florida Georgia Line-t, azzal az indokkal, hogy mindketten szeretnének jobban ráfeküdni a szólókarrierjükre. Tyler is kihozott két lemezt, amik ugyan kereskedelmileg sikeresebbek, de minőségben szerintem messze vannak Brian cuccaitól. És ezzel elérkeztünk a Tennesse Truth-ig.
Nos, a Brian második szólólemeze merőben más, mint amit vártam volna tőle. Ezúttal sikerül elszakadnia az FGL világától is kicsit, egy rockosabb összkép felé elmozdulni. Ettől persze nem lesz a lemezből countryrock, marad ugyanaz a popos, sokszor csak szövegében country cucc, amiben utazott az elmúlt 14-15 évben. Mert hát valljuk meg: manapság már sokszor inkább csak azért country a country, mert a szövegben még mindig az a téma, hogy traktorral mennek randizni. (Feel the irony, of course.) Mindez le van öntve egy erősen túlsterilizált, de talán pont ettől tökéletes hangzással és ez az egyveleg adja ki azt, amitől a tengerentúlon megőrülnek a népek és megtöltik az arénákat. Bármennyire működött ez a Florida Georgia Line esetében és működik most Tyler szólócuccainál is, Brian érezhetően máshol tart kicsit. Na, de hol is?
A lemezt nyitó Acres rögtön egy kicsit rockosabb, de mégis modernebb, poposabb darab, valahol Jake Owen és Luke Bryan nyomdokain valahol. Rendesen furcsa volt elsőre, mert bár azonnal működött, nekem valahol meglepetés, hogy Brian átnyergelt egy stílusra, amitől eddig különböztek és érezhetően mást is akartak csinálni. Viszont, és ez volt a legfurcsább, egyáltalán nem hat művinek, vagy mesterkéltnek. Persze, hallhatóan rá van segítve kicsit digitálisan a hangra, ez pedig az egész lemezt jellemzi, de nem annyira, hogy fütyüljön az autotune, csak éppen úgy, hogy a végeredmény frankó legyen. A másodikként érkező How We’re Livin’ és a harmadik, King Ranch című dal pedig teljesen rámegy a Brantley Gilbert/Jason Aldean vonalra, ami még jobban meglepett. A King Ranchben eltolt gitárszóló egy kimondottan jól sikerült darab, lehetne belőle minden dalban, de tudom, ne legyek telhetetlen. A Trucks, Ducks, Bucks & Beer az első klasszikusabb popcountry dal, ami simán lehetne akár FGL is, még ha egy picit B-oldalas érzete is van az embernek az ütős kezdő hármas után. A gitárszóló itt is megmenti a dalt, és az átlagosból máris a jók közé emeli. A gitárszólók esetében szigorúan feelinges, dallamos szösszenetekre gondoljon mindenki, semmiféle virgázás, vagy túltechnikázás, hangszeres maszturbáció nincsen, szerencsére.
A következő, Goin’ Places című darab már egy kevésbé countrys, tipikusan „háziasszonyrockos” darab, amit a picit műanyag pergősoung kicsit tompít, de még így is erősen sláger várományos darab. A lemez egyik legjobb dala nálam pedig kétségkívül a Barefeet or Boots, a lemez talán legjobb refrénjével (az a hegedű és fúvós kombó aláfestésnek zseni!) és brutál feelinges szövegével. Egyetlen hibája, hogy hossza még a három percet sem éri el sajnos.
Innentől, a lemez második fele egy hajszálnyival gyengébb, bár akad itt is sláger, de olyan igazi, mindent vivő már csak kettő, meg egy, ami majdnem. Az egyik sláger a See You Next Summer, ami minden változatban működik, a Youtube-on található akusztikus verzió talán még egy picivel feelingesebb is. A másik, a Dirt Cheap, ami kicsit visszanyúlás a FGL korai világához, erősen dallamtapadásos verzékkel és refrénnel. Csodálom is, hogy nem kapott klipet. A majdnem sláger pedig a lemezt záró Kiss My Boots, ami csak azért majdnem, mert pár dallama és a szöveg néhány sora már ismerős Brian korábbi dalaiból, de még így is erős darab. A „maradék” dalok, mint a Dirt Road Date Night, vagy a Doin’ Nothin’ sem rosszak, de már csak a futottak még kategóriába férnek be az erősebb darabok mellett.
Még a bootleg felvételek alapján is az az érzésem, Brian egész jól összerakta magát hangilag, egészen remek formában van, ami már csak azért is örvendetes, mert tényleg megérdemelné, hogy nagyobbat menjen ezzel a lemezzel, mint az előzővel. Az persze egyértelmű, hogy az FGL sikereihez ő egyedül, most még, kevés, de kis szerencsével simán berobbanhat egy közepesnél erősebb szintre is. Persze, amikor kitettem nemrég egy dalt, akkor odaírta egy zenéhez tényleg értő ismerősöm, hogy ez olyan, mintha AI által lenne generálva és talán néha még ez is bejátszhatott, mégsem tudom nem szeretni ezt a lemezt. Ezen a nyáron talán ez pörög a legtöbbet, ha country a kedvem, márpedig elég gyakran az mostanában, ahogy minden nyáron az szokott lenni. Ha eljutottál az olvasásban idáig, egészen biztosan felmerült benne, hogy teljesen hülye vagyok, hogy ennyit írok egy lemezről, ami gyakorlatilag itthon jó eséllyel egy közepes kocsmányi embert érdekelhet. Ültem is két hónapot a cikken, hogy kitegyem-e, de úgy voltam vele, akkor is, azért is népnevelek. Nyilván tudom, a hazai néplélek nem feltétlenül van countryra hangolva, pedig higgyétek el, sokat tud dobni a szürke hétköznapokon egy ilyen feelgood lemez, mint a Tennesse Truth. Menjetek rá és kommentben írjátok meg, melyik a kedvenc dalotok róla!
10/8.
Azt mondjuk kimondottan sajnálom, hogy a bitang jó új dala Briannek már a lemez elkészülte után jött csak ki, de azért ide teszem nektek:
