2014-ben, amikor a Manslaughter megjelent, csak remélni tudtam, hogy lesz még folytatás, és nem kell rá sokat várni. Mivel a kritikák és a reakciók világszerte jók voltak a lemezre, megjegyzem: én sem hallom rosszabbnak ma, mint akkor, Ice-T azt mondta tavaly, jön a még keményebb, még brutálisabb, még pusztítóbb lemez, a Bloodlust. Bár azt is mondta, hogy hatvan évesen már nem akar a színpadon ugrálni és azt kiabálni, hogy Evil Dick… Mindegy, a lényeg az, hogy most itt az új lemez, ami ugyan csúszott cirka fél évet, de semmi másban nem túlzott a banda.
Egy jóval keményebb anyag ígérete egy zenekartól, ami alapvetően rap-metal banda és mindig is írt zúzósabb dalokat is, kicsit furcsa volt. (Számomra igazából mindig is Ők voltak A Rap-metal.) Juan belépése érezhetően szigorított a zenén, de thrashesebb darabok előfordultak korábban is. (Elég csak a 2006-os Murder 4 Hire Kerry King-es dalára, a Passion Of Christ-re gondolni.) Bíztam benne, hogy a nagyobb kiadóhoz igazolás inkább kreatív szabadságot ad a csapatnak, mintsem megkötéseket, és lepörgetve a lemezt párszor úgy érzem, így is történt. A három vendég (Dave Mustaine, Max Cavalera, Randy Blythe) csatasorba állítása elég izgalmasnak hangzott, kíváncsi voltam, hogyan sikerül a saját hangjukat megőrizve vendégeskedniük.
Amikor a sziréna megszólalt a Civil War elején már valahogy éreztem, itt bizony nem lesz finomkodás továbbra tényleg. Meg is állapítottuk egyszer: a legjobb metal/hc lemezek légvédelmi szirénával kezdődnek! A hangzás arcba vágott kőkeményen, még az előző lemezét is sikerült felülmúlniuk. Főleg a dobokon érezhető a változás, jobban szól, érezhetően tere van, élőbbnek hat, mint legutóbb. Dave Mustaine szólója keményen oda lett rakva, ismét bebizonyította MegaDave, hogy zenekara nem véletlenül tart ott, ahol. Az egész dal remekül sikerült, érezhetően kidomborodott a thrash-jelleg. A szigorodás mondhatni már itt egyértelművé vált, és valóban kitart a 11 dalon keresztül. (Bár a God, Please, Believe Me szerintem inkább átvezetőként kezelendő, mintsem dalként.) Az erős kezdés után érkező tételek sorban villantják fel a csapat különböző arcait. A The Ski Mask Way egy hamisítatlan BC-nóta, olyannyira, hogy simán el tudnám képzelni mondjuk a Violent Demise-on, vagy akár a Born Dead-en is. A This I Way We Ride lassú kezdése szabályosan meglepett elsőre, azt hittem így két dal után, hogy végig a gyors tempó fog uralkodni, így ez a már-már ballada módjára hömpölygő tétel kicsit furcsa volt, a refrén helyett harapós riffekre vágott lövöldözések hangjával támassza alá a mondanivalót úgy, hogy eszünkbe se jusson hiányolni a refrént. Majd megkapjuk a második vendéggel megerősített dalt is, Max énekli nekünk az All Love Is Lost refrénjét. A régen minden jobb volt rigmusról mostanában mindig Cavalera bácsi jut eszembe, ám ennek ellenére sem mondom, hogy itt rossz lenne, bár ez a pár sor nyilván nem fogott ki rajta, sőt, a dal kifejezetten jól sikerült, jellegzetesen Max-refrénnel.
A lemez kétségkívül legmegosztóbb tétele a Slayer előtti tisztelgés miatt felvett Raining In Blood/Postmortem lesz. Tekintve, hogy én mindig is inkább csendes szemlélője voltam Araya-mester és csapata munkásságának, kifejezetten bejött így ez a tétel. A Walk With Me Randyvel egyenesen a lemez egyik legjobb száma lett. Hihetetlen, hogy ez a csávó bárhol, bármikor, bármit képes a saját képére formálni. Nagyon jól tolja, kirobbanó formában van, ez pedig sokat hozzátett a végeredményhez. A horrorisztikus feelinggel induló Here I Go Again csak címében emlékeztet a Whitesnake nagy slágerére, itt végig megmarad ez a borzongató érzés, amire a sikolyok és egyéb effektek remekül ráerősítenek. Az elsőként klipesített No Lives Matter ugyanúgy kavics lesz az állóvízbe szerintem, mint annak idején volt a Talk Shit, Get Shot. Kétségkívül Amerika jelenleg már-már forrong, így egy ilyen dal most különösen aktuálisnak hathat. A címadó szám ismét egy kicsit szaggatottabb, lassabb darab, a korongot záró Black Hoodie pedig tempósabb zúzda, úgy zárva a lemezt, hogy véletlenül se érezhessük azt, hogy a végére maradt volna a töltelék. A szövegek talán még dühösebbek, mint korábban, ismét előszedve a rendőri brutalitást, egyenlőtlenségeket és mindent, amit Icebergtől korábban már megkapott kritikának az amcsi elit. Sokan lesznek, akik csak ostoba háborgásnak titulálják majd ezeket a sorokat, viszont az Ice javára írható, hogy korábban sem divathullámokat lovagolt meg a szövegeivel, hanem azt írta meg, amit lát maga körül.
Az a baj, hogy csak közhelyeket tudnék elsütni a konklúzióban: a Bloodlust talán a Body Count legjobbja, és talán számomra az év lemeze is lesz. Ugyan korai még ilyet mondani, nekem meg pláne, mert általában havonta egyszer elsütöm eme titulust, de most tényleg úgy érzem: ennél jobb nem jöhet idén. Kivétel, ha fogják magukat és átjönnek Európába és végre megnézhetem Őket.
10/10! Egyrészt: mert elfogult vagyok, hiszen az örök Nr.1. számomra a csapat, másrészt: tényleg ennyire erősnek érzem!